|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.23. 08:05 - |
Az event egy egyszerű, kulturális esemény amely évente egyszer kerül megrendezésre ebben a fagyos világban. Az ünnepség az utolsó őszi napot idézi fel, mielőtt beköszöntött volna az örök tél. Ezen a napon az emberek félreteszik viszályaikat és az ünnepség közepette esedeznek a soha többé vissza nem térő aranykorszakért. Mindenesetre mind tudjuk, hogy három rivális törzset összecsődíteni nem mindig okos dolog, így ne álljatok ellent, ha karakteretek épp felpofozna valakit. |
[135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
Név, becenév :Ancric
Nem: férfi
Kor: 17 év
Törzs: Waeris
Rang: Feláldozható
Megjelenés: Megnyerő kinézet, átlagos, talán kicsit vékony alkat és úrias viselkedés jellemzi. Öltözéke rangjához illeszkedő; egy koszos rabruha. Szeme kék ragyogású, álla kissé előreugró, ajka kifejező, orra egyenes. Mogyoróbarna haját látatlanban, hevenyészetten fonja.
***
A szégyen volt a legkisseb gond az életemben, miután Keshvud belemarkolt a hajamba, és olyan pofonnal jutalmazott, amelyhez hasonlót még életemben nem kaptam. Elnyújtva jajdultam egyet, és kiköptem némi vért a földre. Haragosan rámeredtem, majd tudatosult bennem, hogy ő nem fog a bocsánatomért esedezni egy szúrós pillantás miatt észbekapva. Ez itt az én szerepem. Összeszorítottam a fogam, és nem szóltam semmit.
- Mégis hová lett a maradék eszed? - ordította. - Mit akarsz kicsikarni? Van már pár korbácsütés a jövődben, és még néhányat beiktathatok, ha már így erőlködsz. Mit csináljak veled, he? Ha véresre verlek, azt érted? Mert a rendes beszédet láthatóan nem fogof föl.
Kényszerítettem magam, hogy dacosan a szemébe nézzek. Nem fogom lesütni a tekintetemet. Igyekeztem nem gondolni arra, ami jön, vagy arra, ami éppen történik. Szerettem volna, ha olyan könnyen megy, mint a mesékben: a történet hőse visszanyúl a múltja boldog pillanataihoz, hogy erőt nyerjen belőlük. Ez most olyan volt, mintha arra akarnék emlékezni, milyen érzés volt kimondani az első szavamat. Elérhetetlen.
- Nem feladatod, hogy észre téríts. Vigyél vissza, ha kell. Én nem játszok ilyet.
- Ha a dolgomat tenném, te már egy gazdag, kéjhajhász némber ágyasa volnál. Túl gyorsan felejtesz. Fogd be a pofádat és hagyd, hogy azt tegyem, amit jónak látok.
Egy pillanatra valami jeges fuvallat futott végig a bennsőmön. Keshvud nem a vakvilágba beszélt. Olyan dolgoktól védett meg engem, amelyekre még nem voltam kész. Nem egyszer. Nem is tucatszor. Minden percben könyörtelenül tiltotta a becsteleneket tőlem. Sosem bízta a véletlenre senki sorsát.
Nem ellenkeztem. Nem azért, mert tartottam tőle. Hanem azért, mert mindent megtett, hogy nekem és a többi tíznek könnyebb legyen. Nem élhettem vissza így a jóindulatával. Gyűlöltem, hogy miközben görcsösen hőssé próbáltam válni, számára éppen újabb zűrt kevertem. Ha valaki, én ismerem az érzést, milyen feleslegesen erőlködni, és újra meg újra rádöbbenni, hogy hiábavaló. Mindketten megnehezítjük a saját sorsunkat azzal, hogy saját erkölcseink vannak, és nem másét szajkózzuk.
Egy szebb világban barátok lehetnénk.
[Anric lelép. A Waerisben látjuk viszont, úgy hiszem.] |
Név: Sofia Shiin (Sof)
Nem: nő
Kor: 26 év
Törzs: Fael
Rang: Törzsfő
Megjelenés:Erős, parancsoló kisugárzás jellemzi. Hosszú és bő fekete ruhát visel. Finom vonású arca értelmet sugároz. Szemei ezüstösen kékek, olyanok, akár egy drágakő. Haja hosszú, sötétbarna, enyhén ezüstös fényű. Bal oldalán feltekerve hosszú ostora lóg, amelyen apró hegyes tüskék sorakoznak.
Amikor Anric homlokon csókolt, azt hittem menten lemegyek hídba. Istenem ez a kölyök! Sírba visz engem! Nagyon káros volt neki ez a Waerisben töltött egy év. Ez ma már a második olyan megmozdulása volt, amit nem tudtam hova tenni. Ja, és mit csinált eközben drága macskám? Röhögött, hogy egyem a lelkét. Azon gondolkoztam, lehet Anric után nyúlok, visszarántom magamhoz és szájon csókolom, csakhogy ő se tudja eldönteni, hogy mi a rák van, na meg, hogy legyen egy szép emléke erről a kis összeröffenésről. Bár ez cselekedeteinek megértésében vajmi keveset segített volna. Azért a tervemről nem tettem le véglegesen. Jön még egérre dér, én meg ugye nőből vagyok… Végülis hagytam békében Anricot [mert Minu megfenyegetett] és csak a hátát fikszíroztam mély odaadással, hátha az választ ad a kérdéseimre. Sajnos válasszal nem szolgált, nem is szolgálhatott volna. Nem sokkal később Arthan lépett hozzám, aki távozóban volt.
- Szintúgy örülök. És igen, én is remélem. Na meg azt is, hogy nem verekszünk össze akkor sem. - Küldtem felé egy barátságos mosolyt. Reméltem érti a poént, s nem veszi sértésnek a szavaimat. Mert ha annak veszi, akkor mivan? Jegyezte meg szárazon Achnológia. Igazából semmi, de jobb a békesség. Válaszoltam neki. Ach pedig, mivel úgy tűnt most nem fognak minket külső impulzusok érni, megosztotta velem Kraeth levelét. A tartalma nem is kicsit volt érdekes. Új vezér? Nem ártana találkoznom vele. Talán értelmesebb, mint az elődje volt. A dolgok kezdenek érdekes fordulatot venni.
Kapcsolódott be a gondolataimba Achnológia is.
Nem volt már kitől elköszönnöm, a többi általam fontosnak vélt ember már távozott, szóval én is elindultam kifelé a székek rengetegéből.
*Sofia elegánsan távozik* |
Név, becenév : Arthan Lane
Nem: nő
Kor: 28 év
Törzs: Aarus
Rang: Törzsfő
Megjelenés:Barna hullámos haja derekáig ér, kibontva hordja. Egészen világoskék szemek. Testalkata nőies, kellő mennyiségű izommal. Általában bélelt, fekete toppot visel rajta hosszított kabáttal, valamint szoknyát és combközépig érő csizmát. Kabátja felső részén díszítések találhatóak és apró csattok.
Miközben én álltam kukán Tawel ellépett mellőlem. Afelé a kis fiú felé vette az irányt, aki nem rég haladt el mellettem. Egyszer a rókáját kervetve, másszor azzal együtt. Nos, talán mégis van szíve...
Mellettünk Alex és Ornella játszottak egymás ölébe esőst, majd kis beszélgetés után távoztak. Ami elég furán festett, mert Lilahaj egyszercsak fogta magát és a lány, majd egy ló irányában kezdte rángatni, látszólag nagy óvatossággal. Felültek egymás mögé, majd elindultak. Úgy tűnt még azon is összeszólalkoztak, hogy miért nem a faelszarvasán mennek, míg végül Ornella át nem vette a kantárt és el nem száguldottak.
Sofia persze már régen távozott mellőlünk és a másik faellel - bizonyos Nivával - és Kraethtel társalgott, meg azzal az Anric gyerekkel. Nem sokkal később Jött egy másik lovas őrült és a waeris hadvezérnek adott át egy levelet. Aki azt elolvasván eltávozott - már jó értelemben.
Tawel felállt a gyerek mellől és elnézést kérve távozott, valami szőke csaj, meg az azzal lévő irányába. De előtte még rám nézett. Tuti, hogy azért, hogy megállapíthassa alacsony vagyok. Pedig nem is! Nem vagyok pici!
Viszont úgy tűnt, hogy mindenki távozóban van. És talán már semmi érdekez nem fog ma történni. Így úgy határoztam én is távozom. Elköszöntem az asztaliaktól, majd Sofiához mentem. Kezetnyújtottam neki.
- Nos, Sofia, örülök a találkozásnak. Remélem, még párszor összefutunk, akár gyűléseken kívül is. Viszont most elköszönöm, mennem kell. A legközelebbi viszont látásra.- mondtam, majd elindultam. |
| [Lyric telóról ]
e:
> Zavart Nyryn mosolya. Túl gyakori volt. Túl barátságos... túl baráti. Olyan, ahogy az idős nénikre, a gyerekekre és az elmeháborodottakra néz az ember. Tudtam, hogy az utóbbi csoportot gazdagítom, és valószínűleg tartottam, hogy képzelem. Mégis nyugtalanított, ahogyan a rémálmok is megriasztják az embert éjjel, holott nem igaziak. De ahogy az álmokat, ezt is elhessegettem.
> Láttam, hogy tekintete elréved, és ez is heves ellenkezést váltott ki elmém sötétebb zugaiból. Miért nem néz rám?
> Még nem tudtam, hogy az előérzeteim, amelyeket leküzdöttem, ennek a felhőtlenül, részegítően boldog napnak a fordulatát jelzik. Kellett még két perc.
> Nyryn felpattant mellőlem, és a nevén szólított egy rohamosan közeledő, magas, sötét hajú férfit. Tawel. Az nem viszonozta a lány lelkesedését, hanem mogorván betört a tudatom békéjébe azzal, hogy először Nyrynt kezdte szidalmazni, majd - mielőtt intézhettem volna hozzá pár keresetlen szót - hozzám fordult.
> Ujjával a mellkasomra bökött, mintha egy levágott tehenet választana ki a hentesnél a kutyájának. Nem méltányoltam. Az ujját ingatva az arcom előtt, lekezelően elfordulni készült. Fellángolt bennem a harag. A dög figyelmeztetett: " Csak tedd, ha komolyan meg akarsz halni. Azt pedig azt hiszem, egyikünk sem akarja. Ugye? " Egy pillanatra elszorult a torkom. Talán a halál gondolata miatt. " Kuss."
> " Engem nem lehet lecsitítani. Én nem az a nyáladzó kiskutya vagyok, mint te, aki egy esztelen némber miatt a folyóba ugrik. Én nem az az Aarus ficsúr vagyok. "
> Nem feleltem. Az elmémen eluralkodott egy hideg, dühös határozottság.
> Megragadtam Tawel kezét, melyet percekkel korábban az arcom előtt himbált, és ujjaimat az övéi közé csúsztatva hátrafeszítettem a kézfejét. Feltett szándékom volt, hogy eltöröm az ujját. Vagy a kezét. Vagy a karját, attól függ, meddig mehetek el.
> Sosem tettem volna ilyet máskülönben, de aznap túl sok mindent csináltam végig, és egy részem a dögnek is bizonyítani akart. Egy " Aarus ficsúr " sosem venné a bátorságot.
Azonban elbíztam magam. A következő pillanatban egy hatalmas, nehéz tárgy vágódott a tarkómnak, és leszédültem a székről. Félig eszméletlen voltam, és az a meglepő, hogy nem gyulladt meg a hajam, a mágiától egy arasznyi távolságra.
Az utolsó, amit láttam, hogy Nyryn és Tawel ellovagol. Nem vett észre, nyugtattam magam. Aztán kihunyt a tudatom. |
na, ez lemaradt ^^":
*Tawel és Nyryn hazamennek és megbeszélik a dolgokat* |
Név, becenév : Nyryn Furtim
Nem: nő
Kor: 25 év
Törzs: Waeris
Rang: vadász
Megjelenés: Derékig érő, hullámos, szőke haj, kétoldalt parkettafonat. Szürke szemek, nőies kisugárzás, kellőmennyiségű izom. Bör melvért, alatta könnyű láncing, vadászcsízma és egy szőrme köppeny díszes csattal teszi ki viseletét. Haját gyakran köpenye alá tűri.
Még soha életemben nem láttam Lyricet ennyire... furának. Szinte bolondozott, olyan közönséges volt. Más. Más mint régen. Ennyire megváltozott volna? Vagy én változtam meg?
-Semmi gond, csak gondltam, jobb ha ezt is tisztázzuk.-mosolyogtam rá. Utána azt mondta, örül a véleményemnek:-Csak nem egyezzik a véleményünk?-érdeklődtem, továbbra is mosolyogva.
Bár nyíltan még nem mondtam soha senkinek, tudtam. Mélyen magamba folytottam, de rudtam, hogy valami készülődik a háttérben. Az átkozottak megjelenésével, mindenki játszik mindenki életével. Ha most a tömegben rámutatnék valakire és elkiálltanám magamat, hogy átkozott, akkor mris megragadná egy kisebb csapat és nagy valószínűséggel a mögöttünk tornyusoló égő faágak közé dobnák.
Ezen godolkozva, tekintetem a sokaságra tévedt, es megláttam egy közeledő alakot, aki gyanúsan pont felénk tartott. Ismét felpattantam:
-Tawel!-húzódott széles mosoly az arcomra. Ám nem kaptam cserébe semmiféle mosolyt, vagy egy "örülök, hogy látlak"-ot. Ehelyett megragadta a karomat és elkezdte mondani a magáét. kezemet kirántottam a szorításából és amikor rámfújtatott én is ezt tettem vele. Most aztán megmutattam Lyrinek, hogy mennyire szeretjükegymást ezzel a nagy medvével. Szemeimet megforgattam és odaléptem Éjfélhez. Kantrját a kezembe vettem, közben Wamwano és Tawel lova is előmászott.
-Sajnálom Lyric-léptem közelebb hozzá, és mondtam neki halkan:-De jobb ha megyek.-sütöttem le egy pillanatra a szemem. Majd vissza frodulva Tawelhez néztem a szemébe. Csak bólintottegyt, mielőtt megkérdeztem, hogy indulhatunk-e. Felültem a lovamra,de nem láttam, hogy mit csinál még Tawel. Ha megüti Lyricet, esküszöm nem állok jót magamért!Megigazítottam az Éjfél nyergén lévő holmikat, majd kényelmesen elhelyezkedtem a nyergében. Mikor láttam, hogy Tawel is a lovára ül, hátrafordultam régi barátomhoz:
-Remélem nem fog sok idő eltelni a következő találkozásunkig.-mosolyogtam, majd látva, hogy Tawel rám vár, elindultam.Még intettem egyet Lyricnek, majd mikor eltávolodtunk Tawellel a rendezvénytől megszólaltam:-Néha erősen kétlem, hogy te bárminek is tudsz örülni, Tawel Llofrudd!-azután hazáig csendben mentünk egymás mellett.Hollóvárban meg eleve ment a balhé. Ha jól hallottam, új törzsfőnk van. És? Kit érdekel? Nekem most sürgősen új kardokat kell kerítenem. Ideigleneseket...Mert ugye Lyric megígérte hogy készít nekem újjakat. |
Név, becenév: Tawel Llofrudd
Nem: férfi
Kor: 31 év
Törzs: Waeris
Rang: Harcos
Megjelenés: Jóval erősebb és magasabb az átlagnál. Szénfekete haja válláig ér. Jobb szeme kék, a bal sárgás zöld. Sötét, átlagos ruhákat hord, mindig van nála fegyver.Fekete lován vonul, lépteit egy termetes fekete farkas követi, Wamwano névre hallgat. Ördögi mosoly jellemzi.
A kis fiú nem válaszolt nekem, hanem elindult, szint menekülve. Okés, hogy ijesztő vagyok, meg goromba, egoista és... nem sorolom tovább a rossz tulajdonságamat. De akkor is! Nincsenek szülei?! És én még csodálkozom, hogy ilyen bunkó. Nekem sem voltak szüleim, legalább is nem tudtam róluk semmit, de ha valaki megsólít, mégis válaszolok valamit. Lehet hogy égrengető beszólást, vagy egyszerűen elküldöm melegbb éghajlatra.Micsoda irónia, egy jégbefagyott világban! Ezek után meg valami maszkos csávó lökött fel. És még neki áll fejlebb!? Mi van, már kezdem elveszteni a tekintélyemet?
Majdhgynem meghatódtam, mikor tekintetem Alexra és a faelra tévedt. Hát ő is megtalálta a szerelmét. Sok boldogságot nekik. Nekem van jobb dolgom is. Például az amit észrevettem kicsit arrébb ahogyan felálltam. Egyik törzsbéli emberünk, aki idegesen vitt egy levelet Kraethnek. Bicentettem neki. Aztán Kraeth sürgősen távozott, de előtte hozzám lépve mondta, hogy keressem meg ha nem tallom Nyrynt. Bólinottam, és mialatt ő a lovához ment, meglátam Nyrynt kicsit távolabb:
-Ó, majd ő megmagyaráz nekem mindent!-mondtam kicsit ideges hangnemben. Mgeropogtattam az újjamat, és a többiek felé fordultam:-Nézzék el nekem, de fontos dolgom akadt! A legközelebbi viszont látásra!-köszöntem, közben biccentettem nekik, de azért még egyszer tisztáztam magamban Arthanra nézve:Alacsony.
Talán azt hihették, hogy ismét meg akarok valaki verni. Bevallom, ez meg is fordult a fejemben, mikor megláttam, hogy nem egyedül van Nyryn. egy kis ficsúr csapta neki a szelet. Még akkor is, hogyha csak csenden, vacogva beszélgettek. Az embereket ellökdöstem magam előtt, és odalépve megragadtam Nyryn karját:
-Lenne egy kis megbeszélnivalónk, kisasszony!-fújtattam rá. Meglátva hogy szőke hajtincsei félig megfagyva vannak tincsekbe ragadva, csak még idegesebb lettem de nem mutattam ki semmit.-Napok óta otthon kéne lened!-mondtam idegesen és két újjamat a számhoz emelve füttyentettem egyet, mire megjelent Wamwano és a lovam is.-De semmi gond, most szépen hazajössz velem és elbeszélgetünk!-utasítottam, és Éjfélre böktem, akit láttam a szemem sarkából.
Csak nézett rám, és mielőtt megkérdezhette, hogy indulhatunk-e bólintottam egyet. Figyeltem ahogy felül a lovára, majd a Lyric nevezetű fiatalemberhez léptem, és fenyegetően böktem a mellkasára. Felemás szemeimet az ő tekintetébe fúrtam. Értelmetlennek láttam megszólalni. Ezért csak megmozgatva mutatóujjamat fenyegettem meg és a lovamra ülve vártam, hogy Nyryn előremenjen.
Név, becenév : Nyryn Furtim
Nem: nő
|
Név, becenév : Ornella Vespera
Nem: nő
Kor: 18 év
Törzs: Fael
Rang: Harcos
Megjelenés:Vékony és kecses, elegáns megjelenésű lány. Fekete haja és szemei erős kontrasztott alkotnak elefántcsont fehér bőrével. Fekete, bélelt ruhát visel, alig valamivel boka fölé érő csizmával. Hátán hatalmas kaszát hord amelyet kiválóan forgat.
Az elindulásunk pillanatában feltett kérdésemre való válasza néhány pillanatnyi döbbent csendet eredményezett.
- Hmm… szóval, mit derítettél ki, te kis kém? - Inkább viccelődve kérdeztem, semmint megrovóan.
Egy csöppet fájt a szívemnek, hogy úgy érzi, Nemea bármennyivel is gyengébb lenne, mint a jelen pillanatban is alattunk tartózkodó lovacska.
- Simán elbírna mind a kettőnket. - Tájékoztattam. - Lehet - hagytam rá. Nos magam sem láttam rá sok valószínűséget, hogy a sérülésemmel rendesen tudjak rajta “szarvasagolni”.
Kis történetére megeresztettem egy vigyort, ám ez nem nagyon látszódott, hisz a fejemet a hátának döntöttem.
- Na akkor kapaszkodj. Most megtanulsz. Ezzel a tempóval sosem érünk vissza a törzsbe. - Én ugyanis tudtam lovagolni. Lovon is, nemcsak szarvason. Ez volt az egyik olyan dolog, amihez anyám ragaszkodott. Sok más mellett. Elnyúltam az oldala mellett és csináltam egy finom félfelvételt a lónak a szárral. A fülei mozdulásán láttam, hogy figyel, így a sarkamat finoman az oldalához nyomtam és beugrattam vágtába. Egy állandóan lovon járó lovas sem csinálhatta volna szebben, nagyon büszke voltam magamra. A ló vágtája úgy amúgy nagyon kényelmes és könnyedén kiülhető lett volna, csak így Alexxel együtt egy kicsit zötyögtünk. Ezért kellett volna nekem elől ülnöm. Na mostmár mindegy.
/Ornella és Alex/ |
Név: Alexander D. Hill
Nem: férfi
Kor: 21 év
Törzs: Waeris
Rang: Harcos (elviekben)
Megjelenés: Átlagos alkatú, magas megfelelően izmos. Szomorú halványkék szemek, hosszú lilás haj, sápadt bőr jellemzi. Melegen öltözködik, oldalán kard lóg, hátán íj rejtőzik. Főként az utóbbit használja. Folyamatos közömbösség jellemzi, arca egy arisztokratához méltó. Egy mély heg lapul vállán.
Ornellának láthatóan nem tetszett a felállás, bár nem hiszem, hogy lett volna más választásom ezen, vagy azon kívül, hogy ott vérzik el az ölemben. Esetleg még az, ha otthagyom, de ezt nem tehettem, s nem csak a büszkeségem miatt... Na, már megint témánál vagyunk...
- Nem, határozottan nem. Mikor legutóbb arra jártam, senkinek nem tetszett, hogy törzsi megbízásra kémkedek - magyaráztam. Az elég régi történet volt, azóta nem nagyon mászkáltam a Faelek közé. Általában amúgy sem vállalok ilyesmit, de akkor egyszer megtettem, mert a másik választás az lett volna, segítsek a városiaknak. Lustaság miatt kizárva. S, hogy jó ötlet volt - e elárulni ezt egy éppen azon törzsből származó személynek? Nem. De azt a napot már amúgy is nyugodtan a rossz döntések világnapjának. Kezdve azzal, hogy felkeltem aznap reggel. Azt pedig már nem árultam el neki, hogy olyan létfontosságú titkokat tudtam meg, hogy a Fael törzsfő hol tartja a szarvasait, valamint milyen ruhát, és italt részesít előnyben.
Majd felájánlotta, hogy mehetnénk a szarvasán.
- Egyrészt, az a szerencsétlen állat szerintem kinyúlna alattam, egyedül, meg nem hinném, hogy tudnál rajta lovagolni. Vagy, nem tom minek mondják azt, ha egy szarvason ülsz... - elmélkedtem, miközben a ló egyenletesen baktatott. Nem úgy tűnt, mint akinek sietnivalója akadt.
- Nem viccelek - közöltem. - Eddigi életemben ha tízszer ültem lovon. Ezt viszont ismerem. Csak, hogy megnyugodj - itt beeszközöltem egy féloldalas vigyort. - Ez egy igazán "vad" példány, mint látod szökés helyett ott várakozott, ahol hagyták, és vérmesen legelészett... És amikor a fiúknak a törzsben baromkodni próbáltak vele, egyiküket sem rúgta seggbe, amit viszont megjegyzem, nagyonis jól tett volna. Szóval, nem hinném, most lenne kedve megbolondulni. Egyébként is, az állatok kedvelnek. Nagyrészt...
Mentünk tovább.
A hó természetesen ezt a pillanatot választotta arra, esni kezdjen.
- Pompás - morogtam. Talán a havazásról is a Szellemek tehetnek, azok a Szellemek, amik megátkozták az egész életemet, ezúttal pedig feltett szándékuk, hogy végérvényesen tönkretegye a frizurámat. Amiért aznap annyit szidtam őket. Meg is érdemelték!
Csúnyán néztem az égre.
Senki nem nézett vissza rám, csak a sötét szegélyű fellegek. Gondolhattam volna. Gyáva mind, elhúztam a számat.
/Most át kéne menni a Faelhez?/ |
Név, becenév : Ornella Vespera
Nem: nő
Kor: 18 év
Törzs: Fael
Rang: Harcos
Megjelenés:Vékony és kecses, elegáns megjelenésű lány. Fekete haja és szemei erős kontrasztott alkotnak elefántcsont fehér bőrével. Fekete, bélelt ruhát visel, alig valamivel boka fölé érő csizmával. Hátán hatalmas kaszát hord amelyet kiválóan forgat.
Igyekeztem nyugodtan feküdni az ölében, reméltem, ha nem mozdulok meg, stabilizálódik az állapotom. Persze ő rögtön cselekvésre szánta el magát. Hazavisz? Mielőtt még tiltakozhattam volna, már húzott is felfelé. Jobb híján magam alá pakoltam a lábaimat és igyekeztem aktívan részt venni a mozdulatsorban.
- Biztos jó ötlet betenni a lábad a Fael területére? - Próbálkoztam meg egy elég gyenge érv félével. Ő azonban hajthatatlan volt. Éreztem, igyekszik hozzám igazítani a lépteit, s valamennyire sikerült is fájdalom mentesebbé tennie az utamat. Neki dőltem, hisz gondolom már úgyis elkönyveltek minket szerelmespárnak, és így kevésbé terheltem meg az oldalam. Biztos voltam benne, hogy a saját lován akar utazni, ám mint kiderült nem volt lova. |
- Mehetnénk a szarvasomon… - próbálkoztam be nála. Szavaim süket fülekre találtak, és mire észbekaptam, már a földön fetrengő részeg lova mellett álltunk. Amikor megkérdezte, hogy fel tudok-e szállni, vad tiltakozásba kezdtem, amely szerint nem akarok lovon utazni, ugyanis van szarvasom is, na meg amúgy is, hagyjuk már itt szegény részegnek a lovát. Legalább azt őrizze meg, ha már a méltóságát nem sikerült. A szavaim, akár a falra hányt borsó, tök felesleges volt kinyitnom a számat. Feldobott a nyeregbe, ő pedig felszállt elém. Elindította a lovat lépésben. Szavai hallatán majdnem kitértem a hitemből -nem mintha olyan lett volna előtte-. Először átöleltem a derekát és a hátára hajtottam a fejem, ám amikor azt mondta nem tud lovagolni, azonnal elengedtem és hátrébb dőltem.
- Most ugye csak viccelsz?! - Hiába reménykedtem, sajnálatos módon igazat mondott. Eközben Nemea csatlakozott hozzánk, magával hozva az ottfelejtett kaszámat is. Átnyúltam és odaerősítettem az egyik bőrszíjhoz, ami Nemeára volt feltéve.
- Akkor most vagy átszállunk a szarvasomra, vagy hagyod, hogy én üljek előre. - A hangom nem tűrt ellenmondást. Nagyon rendes tőle, hogy segíteni akar rajtam, de ez így egyáltalán nem lesz jó.
- Legalább tudod milyen temperamentumú? Hogy mire számíts tőle? - Itt természetesen a lóra gondoltam. Egy ismeretlen lóra nulla lovas tudással felülni felér egy kisebb merénylettel magaddal szembe. Láttam már mezőszéli fasza csávókat, akik úgy gondolták, majd ők megváltják a világot. Hát tévedtek. Nem egynek el is tört valamije, amikor lezúgott a lóról. És akkor a ló még nem is volt rosszindulatú... |
Név, becenév :Ancric
Nem: férfi
Kor: 17 év
Törzs: Waeris
Rang: Feláldozható
Megjelenés: Megnyerő kinézet, átlagos, talán kicsit vékony alkat és úrias viselkedés jellemzi. Öltözéke rangjához illeszkedő; egy koszos rabruha. Szeme kék ragyogású, álla kissé előreugró, ajka kifejező, orra egyenes. Mogyoróbarna haját látatlanban, hevenyészetten fonja.
Különös, hogy néha hátat fordítani sem elég erős. Néha az ember hiába próbál menekülni valami elől, az mindenképpen utoléri, követi, körüllengi, csábítja. Velem éppen ez történt.
Nem fordultam volna el törzsem tagjaitól, ha nincs vele célom, de tudtam, hogy ha sokáig időzöm, talán gyenge lettem volna meghozni a döntést, amit meg kellett. Azonban úgy tűnik, Sofia nem úgy gondolta, ahogyan én, hiszen megkerült, elém lépett, ezzel megállítva engem. Arra pedig, hogy fellökjek egy nőt, aki ráadásul a Fael törzsfő, nem tudtam rávenni magam, habár egy határozott célért tettem volna.
Éreztem, hogy nem csak tartóztat engem. Hűvös ujjai finoman végigfutottak az arcomon, és érintésének nyomán kicsit végigbizsergett a bőröm. Idegen érzés volt. Nem értettem. Felfoghattam volna közeledésként, válaszként az elejtett bókjaimra, de túl sokat késett, és valószínűtlen is volt. Sofia nem az a fajta nő, aki fiatalabb fiúkkal kezdene ki, és ha az lenne, sem éppen hirtelen én lettem volna érdekes számára. Szerettem a legjobbat látni az emberekben, de nem voltam hajlandó ezt a józan észnek alávetni. Vagyis, legtöbbször nem.
Sofia keze megállapodott a nyakam táján, homloka a homlokomhoz ért. Behunytam a szemem, igyekeztem megérteni őt. Nem jártam sikerrel. Halkan, de különös tisztasággal mondott ki néhány szót. Ígérete bájos volt, olyan, ami egyszerű, megvalósítható, és én ezt eleinte egy törzsfő esküjének éreztem. Azután elbizonytalanodtam… mindenben.
Mintha beletörődés lett volna, egy utolsó ragaszkodás részéről, mégis nagyon különös, szinte hihetetlen. Nem éreztem, hogy bármi Sofiához fűzne. Nem éreztem a szeretetét, nem volt az az érzés, mint a könyvekben, egy törékeny kapocs, Sof csak érintett, és beszélt hozzám. Nem éreztem semmit odabent. Talán túl szentimentális vagyok. Talán nem létezik ilyen. Talán a nyilvánvalót nem veszem észre, de én akkor sem érzem.
Mit kellene most tennem? Mire felelek most, egy törzsfő esküjére, egy barátéra, vagy egy szerelmesére?
Valahogyan hiába voltak kérdésen bennem, egyértelmű egyszerűséggel cselekedtem. Fejemet kicsit megemeltem, s egy bizonytalan mozdulattal homlokon csókoltam, két szemöldöke fölött. Amint rádöbbentem, mit csinálok, gorombán hátrébb léptem, és szinte nem is reagálva Niva kedvesen csipkelődő szavaira egy „Sajnálom, Niva, nekem… Köszönöm, de… Mennem kell. Most.” kíséretében, mint egy őrült, rettegő teremtmény, elrohantam. Az arcom és a mellkasom égett. Nem olyan kedves, szerető lángolással, mint egy fáklya. Egy máglya volt, amelyen átkozottak égnek el.
Nagyon nem ezt kellene éreznem most. |
Név: Alexander D. Hill
Nem: férfi
Kor: 21 év
Törzs: Waeris
Rang: Harcos (elviekben)
Megjelenés: Átlagos alkatú, magas megfelelően izmos. Szomorú halványkék szemek, hosszú lilás haj, sápadt bőr jellemzi. Melegen öltözködik, oldalán kard lóg, hátán íj rejtőzik. Főként az utóbbit használja. Folyamatos közömbösség jellemzi, arca egy arisztokratához méltó. Egy mély heg lapul vállán.
Felsóhajtottam. Az Átkozott - témáról szerencsére nem esett több szó, aminek kifejezetten örültem, ám a Fael harcos - Ornella rangja vagy ez, vagy vadász lehetett, nem emlékszem, említette - e - nem úgy tűnt, még az idén távozni fog a térdemről.
- Felszíni vágás, amitől nem vagy képes felállni? - furcsán néztem rá, miközben azt taglaltam magamban, mennyivel jobban hazudok én ennél.
- Gyere. Hazaviszlek... a Faelbe - csóváltam meg a fejemet. Tőlem telhetően óvatosan a karja alá nyúltam, és segítettem neki felállni. Csak nem hagyhattam magára... nem? Kraeth közben valami búcsúzás - szerűséget nyögött oda nekünk, amin akaratlanul is elvigyordtam. A Szellemek vigyázzanak rám? Jó vicc, már így is éppen "eleget" tettek értem, nem kell még a felvigyázásuk is...
Próbáltam úgy lépkedni, hogy Ornella sérülése ne fájjon annyira, bár nem tudtam volna megmondani, ez mennyire sikerült.
Nem messze tőlünk, egy másik asztal mellett békésen legelésző, felszerszámozott, szürke ló ácsorgott. Előtte a földön a kevésbé kultúrált, de mindenképpen Waeris gazdája hevert elnyúlva, egy kiürült söröskorsóval a kezében. Nem úgy nézett ki, mint aki egészen, vagy akár félig magánál van.
- Ugye nem gond, ha kölcsönvesszük a lovadat egy időre? - érdeklődtem. A fickó artikulálatlan ostobaságot motyogott.
- Nem to'm mit mondasz, de hallgatás belegyezés...
Megragadtam a paripa kantárját, akit láthatóan jobban bosszantott, hogy abba kell hagynia a gyér fű legyelészését, mint az, nem a gazdája fogja meglovagolni. Nem nagyon érdekelt, ha Ornellának van más hátasa, amivel ide érkezett. Mondjuk egy szarvas.
- Fel tudsz szállni? - érdeklődtem, és választ sem várva felsegítettem a nyeregbe. Egy mozdulattal én is felszálltam elé. Idegenkedve fogtam kezembe a szárakat, amit valószínűleg a ló is megérzett, mert nyugtalanul toporgott lábaival.
- Szerintem kapaszkodj - tanácsoltam, mikörben sarkamat a ló oldalához érintettem, aki lépésben indult meg előre. - Ugyanis nem tudok lovagolni. |
Név, becenév : Aclumorn Lyric Dahesgar, de általában csak Lyric vagy Esgar
Nem: Férfi
Kor: 25
Törzs: Aaarus
Rang: Kovács
Megjelenés: Átlagos termetű, alkatú, arcú egyszerű ember. Hosszú hullámos haj. Számtalan égési sérülés jellemzi. Karja erős, izmos. Változékony viselet, legyakrabban sötét színek.
Éreztem valamiféle édes zavart, egy idegen, de nem kellemetlen forróságot az arcomon végigfutni, ahogyan Nyryn a kezembe adta az elkallódott zafírt. Nem szerettem volna elvenni, ha egyszer odaadtam, de ami azt illeti, odaadni sem. Nem sajnáltam tőle… nevetséges, de tőle semmit sem sajnáltam volna. Csak másra szántam, mint hogy „nesze, itt egy drágakő” a kezébe nyomjam. Két kard, egy majdnem tökéletesen gömbölyű kő… mondanom sem kell, hogy el akartam törni, és a markolatgombba foglalni. Elég apró, hogy ne számítson csicsásnak.
- Hoppá… - mondtam, szinte tárgyilagosan, és éreztem, hogy az arcom – ha nem is borul lángba – elönti a pír, ahogyan hagytam a kezembe ejteni a zafírt. Ujjai egy pillanatra az enyémekhez értek.
Eltettem a követ a zsebembe, egy sebes mozdulattal, mintha nem is lettem volna akkora tapló, amekkora. Ha gyorsabban vége, talán gyorsabban feledésbe is merül.
Egy hosszú pillanatig figyeltem, ahogyan halvány szájához emeli a kendőt, egy egyszerű, minden cifrázást mellőző mozdulattal, és rövid ideig benne marad a tett mozdulatlanságában.
Azután felpattant. Mintha nem is több mozdulat lett volna, csak egyetlen, ahogyan az ember felriad, és egyszerre, átmenet nélkül tör fel az ébrenlétbe. A kardja után kapott, és pedig éreztem, hogy magam is megfeszülök, és előhúzom a csontmarkulatú fegyvert. A balomon függött, úgy ránthattam ki a hüvelyéből, hogy ne tegyek kárt Nyrynben, ha nem vagyok szerencsétlen, és eszeveszettül ügyetlen egy időpillanatban. Azután azonban nem történt semmi. A kardomat újra visszacsúsztattam a helyére. Megnyugodtam.
Bűntudatot éreztem, amiért rákérdezem Tawelre. Fogalmam sem volt, ki ő, de nem akartam számon kérni Nyrynt, csak… ez volt az egyetlen név, akit az utóbbi időben hallottam tőle – Kraethét, a sajátját és az enyémet leszámítva. Úgy gondoltam, kedveli a férfit… vagy fiút. Azért még a Waeris nőktől sem telik ki, hogy a lányuknak ennyire férfias nevet adjanak. Nem hiszem, hogy lett volna bennem irigység. Persze nem kizárt, hogy volt. De nem kellett, hogy magyarázkodjon, kellemetlen helyzetbe kerüljön egy idióta kérdésem miatt.
- Nem, nem úgy értettem. Mármint, szereted, nem kérdés, hogyan. Egyszerűen… valaki olyat akartam mondani, akihez ragaszkodsz. A túlzott kíváncsiság hajtott. – szerettem volna elmosolyodni, de nem volt gyakorlatom ebben. Évek teltek úgy el, hogy nem láttam Nyrynt, mégis gondoltam rá, de ez nem volt olyan, mint most, hogy itt vagyunk, beszélünk, egymásra nézünk. Olyan évek voltak, mintha élőholt lettem volna. Az életem állt egy pékségből, egy hentesüzletből, egy magányos házból, és egy kovácsműhelyből. Meg a Nibrasból. Most pedig minden olyannyira kiszélesedett, a külvilág alakot öltött, és egy egész napja mosolygok újra.
Amit Nyryn az átkozottakról mondott, olyannyira közel volt az érzéseimhez, hogy meg kellett döbbennem miatta. Olyan bizonyossággal fogta a pártunkat, ami úgy hatott rám, mint az anyai suttogás, egy édes duruzsolás a sötétben, amely jelenti a biztonságot, a hitet, és a bizalmat egyszerre. Úgy éreztem, el tudnám neki mondani akkor, ott, amit évekig titkoltam, lepleztem, tagadtam: hogy én igenis menthetetlenül átkozottnak születtem.
- Meglep újra egy olyan véleményt hallani, amely nem a gyilkosok eszméit visszhangozza.
Egy szellem beszél hozzám. Nem tudom, mit akar, mire kellek neki. Nem mindig tudom megkülönböztetni az ő benyomásait a sajátjaimtól. Nem tudom, mivel jár az, ami bennem lakozik, fogalmam sincs, embernek számítok-e. Mindezt most meg tudtam volna osztani vele, mert hirtelen megbizonyosodtam a felől, hogy nem szólna róla senkinek, és támogatna engem, ahol teheti.
Mégsem mondtam neki semmit erről. Tudtam, hogy segítene, de nem akartam nehéz helyzetbe hozni azzal, hogy bele kelljen keverednie az átkozottüldözésekbe. Ok nélkül, de rettegtem, hogy ha különös dolgok kezdenének körülöttünk történni, őt is megvádolhatnák. És mondvacsinált vádak miatt elítélni valakit… ez igazán nem volt újdonság. Előbb kürtölném szét, hogy mi vagyok, mint, hogy ilyenbe keverjem Nyrynt.
És nem akartam, hogy sajnáljon. Fakadjon akármiből, akár őszinte ragaszkodásból is… A sajnálat nem szeretet. |
Név, becenév : Kraeth
Nem: férfi
Kor: 32 év
Törzs: Waeris
Rang: Hadvezér
Megjelenés: Izmos, erős alkat, magassága felülről üti az átlagot. Kisugárzása tiszteletet csikar ki. Éjfekete szőrzete egy rövid borosta és egy a kornak megfelelően vállig érő lobonc formájában látható. Misztikus kék szemei miatt gyakran átkozottnak tartották.
A kézfogás után a nő tekintetét az enyémbe fúrta, keresett valamit... Valami megfoghatatlant, azonban talán egy csöpnyi csalódással tekintett el tőlem, amint nem találta meg azt. Válaszomra nem reagált különösebben, Anric azonban annál inkább. Hősies monólogjának köszönhetően Nivától kapott pár dícsérő szót, ám a Fael harcos szemében kétségek villantak. Talán mind furcsálták, hogy miért nem lehet tőlünk kiváltani egy feláldozhatót.
- Törzsünkben a feláldozhatói rang nem mostható le pénzzel, vagy szép szavakkal. Az embert örökre megbélyegzi, törzsfőink ezt mindig is rémesen komolyan vették... - magyaráztam, majd tekintetem Anrcira vándorolt. Biccentettem felé. - Jól döntöttél... Keress fel a Waerisben!
Az elforduló Anricot azonban Sophia kapta el először. Színpadias mozdulatokkal szólt hozzá, nevenincs szavakat suttogott.
Akkor azonban - pár röpke pillanat elteltével - ügetve érkezett egy ismerős alak. Tudtam miféle; magasabb körökben szolgált, néhai testőreként arrogáns törzsfőnknek, ezzel kiérdemelve mindent, amit egy férfi kívánhat. Tekintélyt, hírnevet és az élet apróbb örömeit.
Most azonban nem a szokásos büszke, jó kiállású énjét öltötte fel. A gondterheltség barázdákat vont arcára, kétségbesés ült ki arcára, ami csupán akkor látszott kissé megszűnni, amikor egy rövid monológ kíséretében kezembe nyomhatta a levelet. Biccentettem neki, bár vannak kétségeim afelől, hogy észrevette. Egyszerűen elviharzott.
Lassan kihajtogattam a levelet, szemeimet a sorokra tapasztva.
Nem tudtam eldönteni mit gondoljak.
A fikarcnyi megkönnyebbülést - hogy régi törzsfőnktől megszabadulhattunk - felváltotta a tehetetlenségből kerekedett enyhe kétségbeesés. Nem tudtam, mit gondoljak Damnien Glimtről, a fiúról, akiről keveset hallottam.
Hatást gyakarolni...
Összehajtogattam a levelet majd a társaság felé fordultam.
- Örülök, hogy megismerhettem - bókoltam Sophia felé. - Távoznom kell. - azzal egy biccentéssel köszöntem el Anrictól és Nivától. Kezemet számhoz illesztve élesen füttyentettem, majd mellém robogó lovam hátára pattantam. Kissé közelebb ügettem Tawelék asztalához.
- Keress meg, ha nem találod Nyrynt... Akkor mident megmagyarázok. - kapkodtam tekintetem Alex és közötte. - A szellemek vigyázzanak rátok!
Sarkamat egy erőteljes mozdulattal lovam oldalába fúrtam, az pedig fújtatva ugrott eszeveszett vágtába a Waeris felé...
*Kraeth el, ha meg voltak a válaszok...* |
Név, becenév : Cayuse Shawnee (Coyote)
Nem: fiú
Kor: 10 év
Törzs: Aarus, átkozott
Rang: elszakadt a törzstől
Megjelenés:Ártatlan külső, dús, borzas, vörösesbarna haj, zöld szemek és alacsony, vékony testalkat jellemzi. Bőre hófehér, ruházata egyszerű. Övére pár kisebb madár koponyája van rákötve, tollakkal körítve. Hátán mindig ott a kis, vékonyka íja.
Hirtelen annyi minden történt, hogy normális emberi gyorsasággal követni sem tudtam az eseményeket. Először egy nő lépett oda hozzám, rögtön kérdezősködött, mint általában az anyáskodó embertípusok kilencenkilenc százaléka tenné. Tulajdonképpen nem sok időm maradt elmélkedni a kérdésén, mert máris egy másik nő is hozzám lépett, én pedig kezdtem zavarban érezni magam, ezért csak pampogtam szótlanul, mert a szó a torkomra fagyott. Egy lovas száguldott be iszonyú erővel a térre, és levetve magát hátasáról szövegelésbe kezdett, ami számomra eléggé kedvező volt jelen esetben, de úgy lefagytam, hogy mozdulni is elfelejtettem. Pedig utólag belegondolva, én buta, hogy el tudtam volna iszkolni onnan! Mostmár viszont, késő bánat, eb gondolat.. A lovasra szegeztem a figyelmem, ami messze kitüntető volt, hisz a legtöbb dolgot megfigyelem, és később remekül tudom alkalmazni a tudásom, nem csak elméletben, hanem akár gyakorlatban is. Ezzel érdemes vigyázni.. Közben próbáltam visszaemlékezni, mit kérdezett tőlem a nő, aki odajött hozzám. Felé fordultam, majd megszólaltam vékony, kisfiús hangomon.
- Nincsenek szüleim.. Egyedül élek már mióta. Innen messze. Bár általában vándorlok, szóval nincs fix pont az életemben, azt hiszem - magyaráztam neki, miközben kezeimmel folyamatosan hevesen gesztikuláltam. Tulajdonképp elfelejtettem a pontos kérdést, ezért csak remélni tudtam, hogy nem fog nagyon hülyén mutatni ez a válasz. A következő pillanatban viszont megint senki se volt mellettem, és már kezdtem felhúzni magam, hogy mi a vihar van itt.. Mindenki beszél, és csak zúg a fejem, és zúg a fülem, lassan már besípol szerintem, de hát ezeket mit érdekli! Magamhoz öleltem Adaist, miközben próbáltam elhagyni a terepet, és a másik nővel mit sem törődni. Tulajdonképpen, tökéletesen elvolt ő valaki mással, szerintem talán fel sem tűnt neki, hogy jobbnak véltem lelépni innen, és elhúzni. De nagyon messze.
Ahogy mentem előre, egy ember futott belém, feldúlt, kezében fegyver. Majdnem sérülést is ejtett rajtam. A lökéstől hátraestem, és nyögve dőltem el a hóban háttal a földnek csapódva. Az ember, már attól féltem, hogy esetleg átgázol rajtam, olyan részeg. Vagy nem is tudom, mi baja volt. Láttam, hogy nagyon lökdösődős kedvében volt ezen a jajj de gyönyörűséges napon.. Tulajdonképpen, ha tehetném, mindenki fejébe nyilat állítanék, de nem kell előre ítélni, nem vagyok agresszív, csupán inkább megrettent, és nem tagadom, nem kicsit félek a kialakult helyzettől.. Meg ami lesz ezután.. Nem akarom tudni, hogy mi lesz. |
Név, becenév : Ornella Vespera
Nem: nő
Kor: 18 év
Törzs: Fael
Rang: Harcos
Megjelenés:Vékony és kecses, elegáns megjelenésű lány. Fekete haja és szemei erős kontrasztott alkotnak elefántcsont fehér bőrével. Fekete, bélelt ruhát visel, alig valamivel boka fölé érő csizmával. Hátán hatalmas kaszát hord amelyet kiválóan forgat.
Azon gondolkodtam, alakulhatna-e a mai nap ennél is rosszabbul. Arra jutottam, nem. Reggel felkeltem és elterveztem, nem csinálok ma semmit egyebet, csak késtdobálok, alszom és esetleg fejlesztem a képességeimet a közelharc terén. Persze csak keveset, nem erőltetem meg magam, nehogy felszakadjon a sebem. Ez a terv viszont kútba dőlt. Egészen pontosan akkor, amikor úgy gondoltam, főzök valamit és elindultam összeszedni néhány növényt. Iszonyatos taktikai hiba volt ez a részemről. Már előző nap is pedzegették, mehetnék a fesztiválra, mivel most úgysem járörözök, amíg nem vagyok teljesen százas. Ma reggel azonban erőteljes utalást tettek rá, hogy valakinek szemmel kéne tartania a népet, nehogy a törzsfőnknek baja essen. Csak sikerült rábeszélniük, hogy eljöjjek. |
Most pedig felszakadt a sebem, és egy hímnemű egyed bele is könyökölt és ha ez még nem lenne elég, egy Waeris ölébe ücsörgöm. Ráadásul nem tudok felállni, mert nem érzem rendesen a sérült oldalam felőli lábam, sőt, megint kezdek rosszul lenni.
Alex legalább annyira nem volt megelégedve a helyzettel, mint én.
- Ha képes lennék rá, már itt sem lennék. - Azt hiszem ezt nem akartam vele megosztani, ám mostmár mindegy volt. - Csak felszíni a vágás, szóval nem lesz baj. - Megremegett a hangom. Csak magamnak bizonygattam. Mégis milyen felszíni vágás az, amelyiktől nem érzed a lábad?!
Amikor azt mondta igen, egy pillanatra megfeszültem a meglepettségtől. Csakúgy, minden huzavona nélkül beismerné? Kerestem döbbenten a tekintetét. Persze nem ezt tette. Szemeit az enyémbe fúrta. Csupán az első másodpercben próbáltam kiolvasni belőle valamit. Aztán… egyszerűen belesüppedtem. Magával rántott az a jégkék örvény. A végtelenségig képes lettem volna beléjük merülni, ha össze nem koccan a homlokunk. Rémülten rántottam el a fejem az övétől, miközben majdnem összeért az ajkunk. Ha már egyszer a szemébe bámulok, miért nem bírok legalább nyugton maradni?! Miért kell nekem közelebb kerülni a szemeihez?! Komolyan, mintha vonzanának. Zavartan ejtettem a fejem a mellkasára és kifejezetten örültem, hogy a hajam a szemembe hullott. Legalább eltakart valamennyit az arcomból, ami biztosan valami piros árnyalatot vett fel.
- Ne nézz a szemembe. - Motyogtam neki.
A síkságon jéghideg szél szaladt végig, én pedig megborzongtam és még közelebb bújtam Alexhez. Elkezdtem dideregni, ami furcsa volt tekintve, hogy alapból nem szoktam fázni. Tényleg gáz lehet azzal a sérüléssel. |
Név, becenév : Asurakia Savanar, Niva
Nem: nő
Kor: 22 év
Törzs: Fael
Rang: Harcos
Megjelenés:Derékig érő, barna, összefogott haj, halvány kék szemek jellemzik. Arcán egy vágás a homloka baloldalától, a jobb arccsontjáig. A többi csak festék. Általában bőr vértezetet visel, nadrággal és köpennyel. Két szablya lóg oldalán.
Körülöttem csak úgy folytak az események.Anric közölte Sofiával, hogy jól nézki. Erre felhúzott szemöldökkel fordultam felé. Ezt meg hogy értette? Törzsfőm elmosolyodott, majd megköszönte. Ilyet sem sokszor látni tőle egy férfivel szemben. Azánt ezek Kraethtel bonyolódtak beszélgetésbe, aki felajánlotta Anricnak segítségét, majd aztán mikor Sofia közölte, hogy kiváltaná a gyereket, valami olyat mondott, hogy nem lehet, mert nem akar háborút vagy mi. Nem értettem pontosan miért lenne ebből háború, de ő tudja. Erre Anric szomorúan vissza gyűrte a kezére ruhája ujjár, amit valamikor egy figyelmetlen pillanatomban feltűrt, majd közölte, hogy akkor hagyjuk a francba mert nem akar háborút vagy mit. Ekkor majdnem kifakadtam, hogy ez hülyeség, mert semmilyen esteben sem lenne emiatt háború, és, hogy ez az egész baromság, de tűrtőztettem magam és csak egy grimasz ült ki az arcomra.
Mindeközben a követnek nevezett idióta elkezdett szövegelni azokra a kérdésekre, amiket feltettek neki. Még mindig nem hittem neki. Majd, ha a saját szememmel látom! Ráadásul nem is nagyon érdekelt, hogyan akarják egyesek megölni egymást, hogy ehhez milyen őrülségeket találnak ki. Semmi. Megint csak egy értelmetlen ember gyilkosság. Miért kell megölni embereket azért, mert mások?
Aztánát jött még egy ökör és Kraethhez sietett, majd átadott neki egy levelet. Sofiát láthatólag érdekelhette, mert nagyon figyelmesen nézett az irányába. Majd Anrichoz fordult és mondott valamit, amit nem értettem. Most már nekem is megkéne szólalnom. Így Anric mellé léptem és kezemet a válára raktam. Szembefordítottam magammal, majd belekezdtem:
- Most ugye ezt nem gondolod komolyan? It a lehetőség, hogy meglépj és nem használod ki? Öcsém te bátor egy alak vagy! És egy kicsit idióta is. - mosoloygtam rá, majd megveregettem a vállát. |
Név: Alexander D. Hill
Nem: férfi
Kor: 21 év
Törzs: Waeris
Rang: Harcos (elviekben)
Megjelenés: Átlagos alkatú, magas megfelelően izmos. Szomorú halványkék szemek, hosszú lilás haj, sápadt bőr jellemzi. Melegen öltözködik, oldalán kard lóg, hátán íj rejtőzik. Főként az utóbbit használja. Folyamatos közömbösség jellemzi, arca egy arisztokratához méltó. Egy mély heg lapul vállán.
Ornella láthatóan nem zavartatta magát. Talán szabadidejében mit sem sejtő férfiakat használ ágynak. Velem mindenesetre ezt tette, és érdekelt volna, ilyenkor mi játszódik le a fejében. Fael nők nem ücsörögnek Waeris férfiak ölében. Ez abszurd...
Aztán elmesélte viselkedése okát, vagyis egyik okát. Ránéztem, s így észrevehettem az oldalán egyre terjeszkedő vöröses foltot. Nem értek az ilyen dolgokhoz, de akit nemrég oldalba szúrt valaki - valaki az én törzsemből - nem jön el ilyen erőszakos ünnepélyekre. A fejemet csóváltam.
- Igen, úgy látszik - jegyeztem meg. - Én nem értek az ilyesmihez, de szerintem haza kéne menned. Mielőtt még elvérzel - tettem hozzá a megszokott, derűs hangnememben. Bármennyire úgy is tűnhetett, valahogy nem szerettem volna, hogy ott haljon meg. Vagy, hogy egyáltalán meghaljon. Na jó, itt álljunk meg, figyelmeztettem magamat gondolatban.
Aztán egy félmondattal később rájöttem valamire.
Arra, hogy Ornella hallotta, mit motyogtam az előbb magamnak.
S levont ebből egy következtetést.
A legrosszabbat, ami csak eszébe juthatott: azt, ami igaz volt.
- Igen - morogtam. - Átkozott vagyok. Megátkoztak azzal, hogy már megint itt kötöttél ki rajtam - dörmögtem, miközben a szemébe néztem. Valahol azt hallottam, aki hazudik, az nem képes mások szemébe nézni. Hát, én ezt is megtettem. Ami vagy azt jelentette, hogy profi hazudozó vagyok, vagy azt, rettentően elkeseredett. Reméltem, inkább az előbbiről van szó. Mondjuk, kimondottan nem is tagadtam az állítását...
Aztán megint megszólalt.
És ezúttal olyat mondott, amit tényleg nem lett volna szabad.
Megemlítette... azt az embert.
Arcizmaim megfeszültek, mint az íjhúr, mit abban a pillanatban kedvem támadt volna használni.
- Az én apám... halott - jelentettem ki, továbbra is a szemeibe bámulva. Egy percig nem mozdultam. Csak ekkor szólaltam meg újfent.
- Te viszont - ne vedd magadra - de tényleg nem nézel ki túl jól - körbelestem, mintha azt az embert keresném, aki ezt tette vele. Na persze, fogalmam sem volt hogyan néz ki. Talán csak azért csináltam, hogy ne kelljen többé a szemeibe néznem. |
[135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
