A skaldok és a bölcsek meséi már évszázadok óta regélik letűnt korok és elveszett világok mesés történetét, csupán kevesen hiszik, hogy a legendákban ott lapul a valóság, még ha az évtizedek elhomályosítják is a valódi képet. Még ha az évtizedek elfelejtetik az olyan hősöket, akikre a világ nem akar emlékezni...

Egyetlen legenda maradt csupán fenn minden ember emlékezetében, egy olyan, amelynek valódi hátterét csak kevesen ismerik.
Ki emlékszik már arra a világra, amelyben büszkén uralkodott Urshkaar Aerden, és három gyermeke Waeris, Aarus és Fael?
A dalok, amelyeket az énekmondók lelkesen zengnek, mind egyről szólnak; egy virágzó birodalomról, amelyet nem érintett meg a téli fagy, a három testvérről, akiket viszályaik felemésztettek, és velük együtt a világot is.
Miután Urshkaar Aerden eltávozott az élők sorából -  a regék szerint Veroth, a fattyú keze által - a három testvér a birodalom uralására törekedett, ám egyikük sem fogadta el a másikat a trónon.
A legidősebb fiú, Waeris vált apja halála után a trón jogos örökösévé, fivére és nővére azonban ellenezte annak uralkodását, félve annak lobbanékony természetét. Waeris nem tűrte sokáig testvérei kételyeit, száműzette véreit és azoknak segítőit, majd a bosszútól tartva bevetette magát egész seregével Hollóvár falai közé.
Testvérei hamar Waeris ellen fordultak és különálló birodalmakat létesítettek elfoglalva az őrizetlenül hagyott területeket. Fael bevetette magát az erdőbe, Aarus a  pusztát választotta, ott pedig sereget toborozva készültek fel a trónért folytatott háborúra.
Fael és Aarus szövetkezve fordult testvére ellen, háborújukat azonban a tél beköszöntéig nem indították meg. Ekkor vonultak seregeikkel Hollóvár felé. Ekkor hagyták el a szellemek a világot.
Azt beszélik, a hollóvári mészárlás több ártatlan áldozatot követelt, mint bármi azelőtt és azután.
Testvérei lobogóját látva Waeris bezáratta a kapukat és vele együtt több tízezer harcképtelen és ártatlan embert. Serege tizenötezer főt számlált, míg testvéreié ezt csaknem ötezerrel felülmúlták. Aarus és Fael emellett azonban semmit sem bízott a véletlenre; jól táplált és harcrakész seregeivel körülvette a várat, lehetetlenné téve ezzel a kijutást. Egy hónapig éheztették a katonákat és közembereket, mérgezték a kutakat, majd amikor azokat felemésztette a betegség és az éhség, betörték a kapukat és lemészárolták a lakosságot. Tízezer lélek távozott el akkor az élők sorából, a szellemek pedig nem felejtettek.
Miután a város elesett, Aarus maga döfte kardját Waeris szívébe, és a család férfi örököseként elfoglalta a bomladozó birodalmat. Az eltávozott lelkek azonban sosem bocsájtottak meg a bitorlóknak. A tél soha többé nem múlt el.
Amikor a tél harmadik hónapjának végén napokig ontották magukból a fellegek a havat és a jeget, a sámánok és közemberek a szellemektől kérték a tavasz hamar eljövetelét. Csak kevesek furcsállták, hogy a tél így elhúzódott. Azután már nem köszöntött be a nyár, és az eső helyett jeget ontottak a fellegek.
Az éhség felemésztett mindenkit, az új király pedig képtelen volt uralni birodalmát. Az emberek imái nem találtak meghallgatásra.
A szellemek bosszúból örök fagyot bocsájtottak a világra, Faelt és Aarust pedig felemésztette a kétségbeesés. A fiatal nő elvonult seregeivel az erdőbe, Aarus Aaerden, az utolsó király pedig átkozottságától tartva örökre elhagyta Hollóvárat és lemondott címéről.
Waeris támogatói a testvérek halálával visszatértek Hollóvárba és Chorolba, majd magukat a "Waeris törzsnek" keresztelték. A feldúlt világban Fael leszármazottjai a Fael törzset, Aarusé pedig az Aarust alapították meg, és folytatták atyáik által elkezdett véres háborúikat évtizedeken át, várva az el nem múló tél végét.

Joggal kérdezhetitek, mi történik akkor, ha egy embernek le kell mondania isteneiről, és azokba vetett hitéről, annak tudatában, hogy a reménytelenség fátyla sötéten borul az egyszerű emberek feje felé. Ha az ember elveszti a hitét valamiben, amiért egykor annyi mindent áldozott, bánata dühbe csap át, annak szikráját pedig egyetlen jó szónok szavai hatalmas máglyává gyújthatják.
Hatalmas máglyákká, olyanokká, amelyek forrnak a bosszúvágytól, amelyeket a szellemek utolsó bálványainak elpusztítására gyújtottak az emberek, és olyanokká, amelyeken azoknak hű papjait égették hamuvá.
A máglyák aranyos lángja még sokáig színezte az éji égboltot, míg végül nem maradt senki, aki istenként tisztelte volna a szellemeket.
Miután a szellemek elvesztették híveiket, néhányuk kétségbeesetten próbált javítani az emberek róluk alkotott véleményén, ám ehhez hatalmas áldozatot kellett hozniuk.
A holtak feladták halál utáni életüket és újszülöttek testébe költözve terelgették azoknak elméjét, próbálva ezzel visszaadni az emberek hitét. Hamarosan keserű leckét kaptak az emberi ostobaság legmélyebb bugyraiból.
A legtöbbször kék szemű, különleges, és egyesek szerint túlfejlett ésszel rendelkező csodagyermekek hamar fenyegetéssé váltak a szellemeket üldöző sámánok szemében, akik azokat "átkozottaknak" keresztelték.
Úgy hitték, a gyermekek elméje elborult és gyógyíthatatlan, nem uralják azt, testüket és elméjüket pedig megtagadott isteneik, a szellemek uralják, hogy belülről roppantsák szét a társadalmat.
A máglyák füstje az égett hús szagával keveredett, ekkor kezdődtek meg az átkozott üldözések, és még századokig tartottak. Csupán pár száz évvel történetünk kezdete előtt merültek végleg feledésbe az átkozottak, és merültek feledésbe az üldözések.

Sajnos az idei Őszvég fesztivál során keserű hírt kapott mindenki, akiben szellem lakozott; az átkozottüldözések újból kezdetüket vették.
 

A törzsek között ugyan béke honol, a világ azonban legkevésbé sem békés. A fesztiválon halott hírek óta emberek százai rettegnek attól, hogy akár ártatlanul, akár "jogosan" meggyanusítják őket. Nők, férfiak, gyermekek tetemei lógnak a csupasz fák ágain, olykor felgyullad a máglyák fénye éjszakánként, és csontig hatoló fájdalmas sikoltások nyomják el a tücskök zenéjének hangját.