|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.13. 21:08 - |
Rhanagard Styrenys + Anric
*Zárt játék* |
[8-1]
Név, becenév : Rhanagard Styrenys
Nem: férfi
Kor: 31 év
Törzs: Waeris
Rang: Sámán (gyak. inkvizítor)
Megjelenés: Egyszerű, főként barna, bőr öltözéket hord, melyet felsőtestén övek rögzítenek hozzá. Nagyrészt csuklyát visel, azalatt haja fakóbarna, szeme mélybarna. Arca komor, egy nagyobb heg fut végig rajta, rövid, de rendezetlen borosta szegélyezi.
Forró lélegzete gomolyogva elveszett a jéghideg levegőben, ahogy tekintetét nekem fordította, és a félelem apró szikráit abban meglobbantatva fogalmazta meg mondandóját. Figyelemmel hallgattam végig, csüngve a szavakon. S csak azok közepette jöttem rá valamire; ez a fiú semmit sem ér nekem. Nem tudok vele mit tenni, nem tudok kiszedni belőle semmit. Tudtam, hogy mennem kell, ráadásul sietve, azonban az is bizonyos volt, hogy tudatnom kell ezzel a nemesnek magát mondó korccsal, hogy ha akarom, bármit megtehetek vele.
- Honnan tudod, hogy mind átkozottak voltak, akik a máglyákon égtek el? - halvány mosoly kúszott fel arcomra. - Nem számít az, hogy milyen a szemed, vagy, hogy milyen a származásod. Egy feláldozható ruhájában jársz egy átkozott szemével. Egy korcsa vagy, akit bárki szívesen látna a többi között. Nem érsz nekik semmit, ahogy nekem se.
Meg tehetek veled bármit, ha akarok. Ha az érdekeim úgy kívánják. Ne mentsd magad hát, inkább tégy róla, hogy ne keljen cselekedjek.
Kivillantottam fogaimat, majd elfordultam és faképnél hagytam. Igazi átkozottakat kerestem és nem olyanokat, akik annak tűntek. Mennem kellett.
/Rhan el/ |
Név, becenév :Ancric
Nem: férfi
Kor: 17 év
Törzs: Waeris
Rang: Feláldozható
Megjelenés: Megnyerő kinézet, átlagos, talán kicsit vékony alkat és úrias viselkedés jellemzi. Öltözéke rangjához illeszkedő; egy koszos rabruha. Szeme kék ragyogású, álla kissé előreugró, ajka kifejező, orra egyenes. Mogyoróbarna haját látatlanban, hevenyészetten fonja.
Hallottam, hogy valaki megáll mögöttem, mintha hirtelen fékezte volna meg a lépteit. Nem állított volna meg, ha nem szólal meg ugyanebben a pillanatban egy férfihang a hátam mögött, és nem szeg nekem olyan kérdéseket, amelyek elől nem lehet elfutni.
Erőteljesen kifújtam a levegőt, szembefordultam vele. Próbáltam elhessegetni a páni félelmet, amely belém költözött. Nem tűnt sámánnak, de úgy beszélt, mint egy sámán. Nem tűnt besúgónak, de úgy öltözött, mint egy besúgó. Végigmértem. Nem láttam az arcát, és ez riasztóvá tette, mindenütt elfedte a sötét ruha, rendetlen volt, mintha egy nagyobb cél érdekelné csak, nem a tulajdon külseje.
Kirázott a hideg, megfordult velem a világ. Kifújtam a levegőt, a hideg lélegzetem gomolygott előttem, átöleltem magam, mintha fáznék, holott ez valójában arra szolgált, hogy ennyi szilárdságot legalább nyújtsak magamnak. Felnéztem a férfira, és komoly arccal kezdtem a feleletbe. Nem vagyok átkozott, nincs mitől tartanom, áltattam magam, holott biztos lehettem benne, hogy ha valakinek kedve van engem megégetni, az meg is fog.
- Sok átkozottat láttam már égni, és egyikük szemének a kékje sem hasonlított az enyémhez, úgy hiszem. És igen, a ruhám egy feláldozhatóé, de egy olyan feláldozhatóé, aki azért mégsem teljesen szolgál rá a névre. - mondtam lassan, igyekezve kimértnek lenni. - A múltamban hosszú ármánykodás van, amit nem illene megosztanom senkivel, de nem véletlen az, hogy a rangomra nem jellemző módon még ép elmével bírok és élek.
Igyekeztem úgy beszélni, hogy minél többet értsen, de nekem minél kevesebb részletet kelljen elárulnom. Nem sikerült túl jól végbevinnem ezt. Tudtam, hogy nem szabadulok ilyen könnyen, ahogy azt is, hogy túl sokat beszéltem, szinte egy bűnös magyarázkodásaként.
Arra gondoltam, milyen egyszerű lenne azt mondani, beszélje ezt meg anyámmal, elküldeni őt a Fael törzsfőjéhez, de ő már nem tud megvédeni engem, itt magamnak kell boldogulnom. Aztán eszembe jutott, mi lenne, ha Sofia nevét mondanám, de meg kellene magyaráznom, miért éppen őt. Azt mondanám neki, a kedvesem? És ha igen, egyenesen hozzá küldenék egy sámánt? Mert ez az ember kétségtelenül az. Csak azok kérdeznek azonnal ilyen fájdalmas pontossággal. Ráuszítínám Sofiára ezt a férfit, tudva, hogy ott lenne mit megtalálnia, azért, hogy magamat mentsem? Tudtam, hogy nem, és ezért egyszerre nyugodtam meg kissé, és gyűlöletett meg engem saját magammal.
A férfi szemébe néztem, hosszan, magam sem tudva, mit akarok elérni ezzel. Talán csak azt, hogy lássa, én készen állok. Kérdezzen csak. Az igazságot semmiképp nem ferdítheti el. |
Név, becenév : Rhanagard Styrenys
Nem: férfi
Kor: 31 év
Törzs: Waeris
Rang: Sámán (gyak. inkvizítor)
Megjelenés: Egyszerű, főként barna, bőr öltözéket hord, melyet felsőtestén övek rögzítenek hozzá. Nagyrészt csuklyát visel, azalatt haja fakóbarna, szeme mélybarna. Arca komor, egy nagyobb heg fut végig rajta, rövid, de rendezetlen borosta szegélyezi.
Talán előbb kelett volna cselekednem, azonnal elkapnom az utcán, a tömegben. Az emberek segítettek volna, hiszen mindent megtesznek, hogy kedvében járjanak egy sámánnak, hogy segítsenek elkapni egy feláldozhatót. Véletlen sem hagynák, hogy a gyanu egyetlen szikrája is fellángolhasson, ahhoz sajnos túl okosak. De évek óta benne voltam a ebben játékban, és pontosan tudtam, hogy mindez a türelemről szól. Ez egy rohadt nagy türelemjáték. Ha elkapom az utcán, a tömegben, úgy elkapok egy feláldozhatót, amit azonnal át kell adnom a helyi uraságnak, azonban ha várok, ennél sokkal többet kaphatok. Kideríthetem, átkozott-e vagy sem, megtudhatom, ki kötötte be a sebeit, hogyan szökött meg a korbácsolásból.
Bármilyen düh is forr az emberben, tudnia kell, hogyan keríthet elő több bűnöst. Ehhez pedig több türelem kell, mint az ember azt gondolhatná.
Kishíján elvesztettem, amikor egy embercsoporthoz csapódva kikerülte a strázsát. Megszaporáztam lépteimet és a tetők alatt haladva követtem továbbra is, csupán akkor léptem ki az árnyék takarásából, és lassítottam, amikor levált az embercsoporttól. Nem tűnt idegesnek. Legalábbis nagyon próbálkozott, hogy ne tűnjön annak. Csak a gyakorlott szemnek tűnhetett fel feszélyezettsége, izmainak feszülése, járásának merevsége.
A fiú pontosan azt tette, amit reméltem; a házak fokozatosan rozogábbá, rosszabbá váltak, a tömeg szépen lassan eloszlott, míg végül ketten maradtunk. Ez az én lehetőségem.
Látványosan, hangosan megtorpantam és mindengéle kertelés nélkül belekezdtem mondandómba.
- A szemed kék, akár egy átkozotté - tárgyilagosan, határozottan és hangosan beszéltem. - A ruhád pedig egy feláldozhatóé. Ki vagy te?
|
Név, becenév :Ancric
Nem: férfi
Kor: 17 év
Törzs: Waeris
Rang: Feláldozható
Megjelenés: Megnyerő kinézet, átlagos, talán kicsit vékony alkat és úrias viselkedés jellemzi. Öltözéke rangjához illeszkedő; egy koszos rabruha. Szeme kék ragyogású, álla kissé előreugró, ajka kifejező, orra egyenes. Mogyoróbarna haját látatlanban, hevenyészetten fonja.
Tudhattam volna, hogy ez lesz. Mehettem volna egy sikátorban, rosszarcú alakok között, igazából a legrosszabb, ami történhetett volna, hogy megrúgdosnak kissé, de nem volt a birtokomban semmi, amiért megérte volna nekik, hogy megöljenek. Sosem kellett volna éppen ebbe az utcába befordulnom, hiába volt rövidebb így az út, tudnom kellett volna, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Azok a dolgok, amik nem helyesek - és gyakran azok is, amik azok - mindig járnak bizonyos mértékű kellemetlenséggel, és nekem a kisebbik rosszat, a hosszabb utat kellett volna választanom ahelyett, hogy ide jövök, ahol, ha rájönnek, honnan jövök, alighanem félholtra veretnek. Néhányszor.
Nem állhattam meg, és irányt sem válthattam, semmi nem lett volna gyanúsabb annál, ha hirtelen elbizonytalanodom. Mentem tovább. Próbáltam céltudatosnak tűnni, elvegyülni a többi ember közt, ráérős akartam lenni, olyasfajta, aki nem vesz tudomást a körülötte lévőkről, a városőr és az utcagyerek összezördüléséről vagy a saját gyanús mivoltáról. Ha valami rosszat teszel, de nem tudsz róla, nem vesznek észre, mert nem mutatod ki, de ha tisztában vagy vele, mit cselekszel, akaratlanul is látszik. Így hát igyekeztem elhitetni magammal, hogy amit művelek, helyes.
De el kellett volna fogadnom a sorsom a korbácsoltatásom napján, akkor nem lennék most a feláldozhatóknál is jobban megvetendő: olyan feláldozható, aki képtelen hű lenni ahhoz is, aki veri, semmi nem tarthatja kordában, hálátlan, utolsó rohadék. Ennek láttak. És időnként ilyen is voltam. Úgy viselkedtem Keshvuddal, mint egy alattvalóval tettem volna, holott neki köszönhettem, hogy még nem vagyok egy reszkető, megtört kis kupac valahol a sarokban.
Hatalmas szerencsém volt.
Az őrt olyannyira lekötötte a gyermek zaklatása, zsebeinek alapos kiforgatása, hogy nem tűntem fel neki, amikor visszafojtott lélegzettel elhaladtam előtte egy embercsoporthoz csapódva, akik egy idő után undorral és értetlenséggel kezdtek méregetni, ezért megszaporáztam a lépteimet, mielőtt még ellenségesen lépnének fel. Meg tudtam volna védeni magam, ha nem vagyok sebesült, mert megedzett ez az év a feláldozhatók sorában, nem kívánt tudással gazdagodtam ökölharc terén, jópár véraláfutás árán. Nem mondhattam magamról, hogy látványos, szálkás izomzattal büszkélkednék, de arra elegendő volt, hogy a régi íjamhoz mérten hozzávetőleg kétszeres erejű fegyvert feszíthettem volna meg. Megvolt az a nagy előnyöm is, hogy megtanultam kitérni.
Általában szégyelltem, hogy úgy verekszem, mint egy kocsmatöltelék - azaz nem olyan kiforrottan, de olyan taktikával -, de most áldottam minden múltbéli összezörrenést, mert legalább egy kevés biztonságot adott a tudat, hogy nem vagyok már olyan védtelen, mint egy évvel ezelőtt.
Kifelé tartottam, a külváros irányába, és végigérve az utcán, egy hosszabb, talán körbe futó útra értem. Nem tudtam jól tájékozódni, csak halovány emlékeim voltak, hiszen időnként, ha valami alantas munka akadt, kikerültünk az utcára tevékenykedni. Az vezetett, hogy a terep egyre inkább emlékeztetett arra a nyomorult környékre, ahol mostanában laktam.
A tér nyílt volt, az emberek lassan elszivárogtak mellőlem, mentek a dolgukra, csak én maradtam, és hirtelen az elmémbe küzdötte magát az emlékkép, ahogyan csak én vagyok és a szarvasom, valahol távol az emberek nyüzsgésétől, a téli erdőben, aztán a nyíllövések, a harcosok képe, az alattam elbotló állat, ahogy lebucskázom a hátáról... Elhessegettem a képet, de a gondolatot, hogy éppen olyan vagyok itt, mint az elkószált, sebesült szarvasborjú, a tökéletes préda.
Elfogott az érzés, hogy valaki van mögöttem, de nyeltem egyet és nem néztem hátra. |
Név, becenév : Rhanagard Styrenys
Nem: férfi
Kor: 31 év
Törzs: Waeris
Rang: Sámán (gyak. inkvizítor)
Megjelenés: Egyszerű, főként barna, bőr öltözéket hord, melyet felsőtestén övek rögzítenek hozzá. Nagyrészt csuklyát visel, azalatt haja fakóbarna, szeme mélybarna. Arca komor, egy nagyobb heg fut végig rajta, rövid, de rendezetlen borosta szegélyezi.
Szorosan a falnak vetettem hátam és zavartalanul igazgattam kesztyűmet, tekintetemet végig az elhaladó tömegen tartva. Szüntelenül és fáradhatatlanul bámultam a vétkektől büzlő embereket, a koldusokat és az eltévedt, ostoba nemeseket, akik fejüket felszegve, bután, undorító fölénnyel járták a mocskos, poros utcákat. Láttam mindükben a bűnöst, mégis tudnom kellett, hogy az egész világot nem lehet bitófán tudni. Meg kell válogatni az arra legérdemesebbbeket, és lecsapni rájuk. Meg kell találni az átkozottakat, bárhonnan és jönnek és bárhová is tartanak.
A sötét tökéletesen elrejtett tekintetük elől, ők azonban nem bújhattak el előlem. Nem menekülhettek az igazság és a halál karmai elől. Pontosan tudtam, hogyan kell becserkészni a prédát, és türelmemnek ezúttal is meglett az eredménye.
Még a koldusok és szakatt ruhájú kölykök között is feltűnik, ha valaki még náluk is szegényesebben, vagy másképpen öltözik, pláne ha az egy úr tartásával jár, mégis egy szolga köntösébe van bújtatva.
Egy ijen ifjú esett figyelő tekintetem áldozatául és keltette fel érdeklődésemet. Tekintetemet nem vettem le szakattas ruhájáról, miközben ellöktem magam a faltól és megropogtattam kezemet. Figyeltem ahogy csendesen tapossa a makadámköveket, nem kívánva a feltűnést. Egy tapasztalt szemnek pillanatok alatt feltűnik, ha valaki rejtőzködik. Hogy miért? Ezt kell másodjára megállapítani. Vannak, akik pár pennyt csórtak, vagy loptak a gadzag kereskedőktől, ők azonban egészen másképp félnek, mint egy menekülő, vagy egy átkozott. Ők nem tartanak mindenkitől, ők figyelik az őröket, de nem tekintenek ellenségként a velük egyenlő mocsadék tolvajokra. Azok azonban, akik menekülnek, még egy egyszerű paraszttól is félnek.
Mi van ha észreveszik? Mi van ha megtudják, ki is ő valójában? Ez a két kérdés merülhet fel egy szökevény és egy feláldozható elméjében. Egy sámán dolga az, hogy rájöjjön, melyik kérdés foglalkoztatja az adott illetőt, és annak érdemei szerint eljárni. Egy szökevény sem jobb mint egy átkozott, de számára nagyobb és megfelelőbb bűntetés a halálnál a rabság és éhezés. Az átkozottak lelke azonban átkozott, és az élet minden szenvedéssel együtt számukra maga a paradicsom. Számukra a halál a legkiválóbb bűntetés. A tűzhalál.
Kiléptem az árnyak közül és egy ideig követtem az ellenkező irányba haladó csoportosulást, majd átvágódtam az ifjú után. Lépteimet rémesen lelassítva, azonban mégsem feltűnően. Úgy tettem, mint aki mereng, leszegtem fejemet, azomban nem annyira, hogy ne legyek képes szemmel tartani az általam követettet. Ahogy mögé kerültem azonnal feltűnt, hogy ruháján csíkokban szakadások húzódnak, azok alól pedig fel fehérlett néhány kötés. Kellett pár pillanat, mialatt levontam konklúzióimat. A szakadások rengeteg dolognak lehettek volna köszönhetőek, egy olyasfajta szövet ugyanis könnyen elszakad, a kötések azonban arra engedtek következtetni, hogy komolyabb sérülést szenvedett el. Korbácsolásra tippeltem, ez pedig megerősített egy tényt; az illető feláldozható. Ettől függetlenül az átkozottság lehetőségét sem zárhattam ki, ez nem ment ilyen könnyen, és a fiú egyébként is túl érdekes volt ahhoz, hogy otthagyjam. Felmerült bennem egy kérdés; Ki kötözte be sebeit, és miért van itt? Egyértelmű volt, hogy egy korbácsolás után a feláldozhatókat senki sem kötözi be és senki sem engedi el. Azonnal egy cellába vetik, éheztetik, kínozzák, aztán megtörve küldik vissza a többi közé.
Akkor viszont másnak kellett lennie. Valakinek, aki nem Waeris, aki képes visszatartani féltucat hajcsárt, anélkül, hogy közbotrányt keltene. Ez rendkívül foglalkoztatni kezdett. Így követtem.
Amint megrezzent én precízen és halálos nyugodtsággal, fesztelenül sétáltam a mellettünk lévő ereszek takarásába, kissé felzárkózva hozzá. A mozdulat hatására többé kevésbé oldalról tudtam szemlélni, ezzel kicsit kockáztatva észrevétlenségemet, azonban megérte. Megfigyeltem mit látott meg; egy őr faggatott egy utcai korcsot, s láthatóan nem az kölyök éppsége izgatta az általam üldözöttet. Az őrt figyelte, cikázó tekintete pedig méginkább érdekessé tette prédámat. Szemei ugyanis kékek voltak, ez pedig gyakorta kapcsolatba hozta az embereket az átkozottsággal. Eszemben sem volt így befejezni követését. |
Név, becenév :Ancric
Nem: férfi
Kor: 17 év
Törzs: Waeris
Rang: Feláldozható
Megjelenés: Megnyerő kinézet, átlagos, talán kicsit vékony alkat és úrias viselkedés jellemzi. Öltözéke rangjához illeszkedő; egy koszos rabruha. Szeme kék ragyogású, álla kissé előreugró, ajka kifejező, orra egyenes. Mogyoróbarna haját látatlanban, hevenyészetten fonja.
Mindenkit kissé félve figyeltem az utcán, de alapjáraton igyekeztem természetesnek tűnni. Ha feszesnek éreztem magam, erősen kifújtam a levegőt, hogy ne lássanak idegesnek. Próbáltam úgy viselkedni, mintha oda tartoznék, de egyszerűen nem lehetett. Egy ember egy feláldozható ruhájában, olyan sebekkel, amilyenek egy feláldozhatónak vannak, egy riadt szarvas tekintetével... de egy uralkodó tartásával. Ez azért feltűnik, és csak remélni mertem, hogy nem futok össze olyan személlyel, akinek ehhez köze van. Egy egyszerű polgár legföljebb jelenti a hajcsároknak, hogy láttak egy feláldozhatót, de nem esik nekem helyben, és akkor még számíthatok Keshvud jóindulatára. De ha valaki más kap el, valaki az őrségből, akkor azt hiszem, a sorsom nem lesz sokkal rózsásabb, mint amit Sofia érkezése előtt helyeztek kilátásba. Persze, az igen valószínű, hogy megölni nem fognak.
A mai helyzetben, azt hiszem, nem merik megkockáztatni, hogy magukra haragítsák az enyémeket. Persze, ha rám tudnák fogni, hogy átkozott vagyok, sokkal egyszerűbb lenne, de a Fael átkozott örököse ugyebár halott. A kettő már nem lehetek egyszerre és nem is vagyok, ami azt illeti. Persze, ha letagadnák a származásom, mindjárt el lehetne ítélni, csakhogy mostanság már nincsen miért. A szemem kék, de nem olyan ragyogó fajta, amire felfigyelnének, és már egy jó ideje nem volt rohamom. Ha nem mászkálnék az utcán, egyébként is titokban maradhatna.
Csendesen lépdeltem, lassan, kissé talán esetlenül, mert a hátamon tátongó sebek nem könnyítették meg a dolgom, akármilyen ügyesen el is látta Sofia. Az ajkam szomorúan lebiggyedt, amikor erre gondoltam. Végigfutott a hátamon a hideg.
Miféle ostobaságot műveltem? Mi a... minek kellett nekem akkor először úgy közelednem hozzá, az Őszvégen? Ha sosem tettem volna meg, sosem tudom meg, mit művelt az anyám és sosem szerettem volna bele egy olyan nőbe, aki az.
Akkor megpillantottam egy őrt, aki egy utcagyereket faggatott, és megrezzentem. Ha észrevesz... |
Név, becenév : Rhanagard Styrenys
Nem: férfi
Kor: 31 év
Törzs: Waeris
Rang: Sámán (gyak. inkvizítor)
Megjelenés: Egyszerű, főként barna, bőr öltözéket hord, melyet felsőtestén övek rögzítenek hozzá. Nagyrészt csuklyát visel, azalatt haja fakóbarna, szeme mélybarna. Arca komor, egy nagyobb heg fut végig rajta, rövid, de rendezetlen borosta szegélyezi.
Lépteit kínos megfontoltsággal lassította le, már-már feszélyező mértékben, ahogy Chorol utcáinak egy kevésbé forgalmas, rosszabb környékére keveredett. Arcára eröltetettnek látszó komorság ült ki, szemei fürgén pásztázták a közelében elhaladó embereket, minden alkalommal gyötrő alaposságal megszemlélve azoknak arcát, tízszeresen megakadva azoknak szemein. Alapos munkát végzett minden elhaladóval, még csak gyanúját sem engedte kibontakozni annak, hogy átkozottak sétálnak szabadon Chorol utcáin.
Szerencséjére ezúttal arca felé tornyosuló csuklyája nem tűnt ki az utcán sietve átvágó emberek közül, ugyanis aznap Chorol városa felett hófelhők gyülekeztek és szüntelenül ontották magukból a hideg itéletet. Ilyenkor érthető, és cseppet sem gyanús, ha az ember próbálja elfedni valamivel főjét.
Talán szándékosan járt pont ilyenkor az utcákon, tudva, hogy ritka, ha bármely tisztességes lakos kijár a hóban, a fagyban, ilyenkor Rhanagard kereste a kevésbé tisztességeseket, azokat, akik különcnek tünnek, nem oda valónak, vagy akiknek tekintete hozzáhasonlóan cikázott a körülötte lévők között. Aki kicsit is gyanús lehetett.
Az arra járók egy jó részének azonban kezdett feltűnni a sámán különös járása, pásztázó tekintete, így az kénytelen volt más taktikát választani. A fenyegető megjelenés olykor olyan emberekből is gyanakvást csalt ki, akiknek a legkevésbé sem volt oka rá. Természetesen ez is csupán egy új technika sokadszori kipróbálásának számított, amely a gyanútlan átkozottak becserkészésére szolgált. Olykor bevált. Megesett az is, hogy egyszerűen elfutottak előle, ilyenkor pedig jóval könnyebb volt megtalálni az áldozatot és máglyára küldeni. Legutóbb az Aarusban járt, ott két legyet is ütött egy csapásra. Az egyik egyenesen futásnak eredt látványától, elvezetve őt egy másikhoz, amely annak volt asszonya. Könnyű prédák voltak, a fanatikusokat pedig nem volt nehéz rájuk uszítani. Az különösebben sosem érdekelte, hogy a törzsfők nem veszik egészen jónéven, hogy alattvalóikat máglyára küldi egy idegen Sámán.
Most azonban nem vált be a módszere, így kénytelen volt taktikát váltani. Arca sugárzóan enerváltnak számított, ahogy bevágódott egy ház ereszének árnyékába és csuklyáját arcábahúzva, a falnak támaszkodva figyelte a járókelőket. A sötét elbújtatta a kiváncsi szemek elől, ő azonban tökéletesen meg tudta szemlélni azok arcát, szemét és szinte látta lelküket. |
Rhanagard Styrenys + Anric
*Zárt játék* |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
