|
Témaindító hozzászólás
|
2016.05.14. 13:28 - |
Alla Shoun ~ Niva ~ Cadan T. Laogh ~ Reoth M'ahrea
Nyílt játék |
[15-1]
***
Mivel a játék áll, és Cadannak törzsfői feladatai akadnak, kérlek, nézzétek el fiamnak, hogy nem hivatalos úton búcsút mond, és elsiet Aarus területek felé, hogy ott megkezdje a tanácskozásokat Arthan Lane-nel. Ezer köszönet a megértésért, Cadan lelép. |
Név, becenév : Reoth M'ahrea
Nem: férfi
Kor: 25 év
Törzs: - vándor, bárd, átkozott
Rang: vándor, bárd, átkozott
Megjelenés: Testalkatát és méretét tekintve átlagos, izmos. Arca kedves, mégis átlagos. Világos, fakó barna haja és rövid, dús szakálla csapzott, öltözéke koszos, rongyos és szegényes. Övén egy tőr lóg, de a karddal is jól bánik. Mindig hordja magánál hordja anyjától kapott lantját. Szemei acélkékek, árulkodók.
Fesztelenül lehuppantam és ölembefektettem lantomat, ez a nyugalom azonban nem tartott sokáig.
Meglepően hangosan csörrent meg kezemben az arannyal teli zacskó, amikor azt egy óvatos mozdulat közepette próbáltam lantom tokjába rejteni. Olyan hangosan, hogy abban a pillanatban megdermedtem és fülig elpirultam. Egy kínnal teli mosolyt erőltettem az arcomra és elcsomagoltam újdonsült vagyonomat.
Az Aarusra néztem, aki Alának neveztette magát, és akit - ugyan szavak nélkül, de - most vádoltam meg a tolvajmesterség űzésével. Elkapta a tekintetemet, én pedig az övét.
Próbáltam kifürkészni a benne rejlő érzelmeket, rájönni, hogy mennyire sértettem meg. Most ugyanis az egész bolondságnak tűnt. Túl jól öltözött volt, és túl nemes volt a tartása egy közönséges tolvajhoz...
Elkaptam a tekintetemet és lesütöttem szememet. Tekintetem lantomra irányult, én pedig halkan babrálni kezdtem annak lefogott húrjaival. Pont mint egy kisgyerek.
Biccentettem a Faelnek vélt hölgy felé, amikor az köszönetet mondott, de a pírt még mindig nem tudtam eltűntetni arcomról.
Az urak és az egyszerű emberek kakasokodását követhettem végig újból, kitudja már hányadszorra. Végtére is nem számított, mennyiszer hallottam, mindnek ugyan az volt a lényege; eufemisztikusan megfogalmazott mondatokkal való hárítás, sértés, és visszavágás. Akár egy tánc, vagy a vívás művészete, csak itt a szavak voltak a fegyverek.
Az utcán az embereket a fizikumuk és a ravaszságuk határozta meg. Az erő, a gyorsaság, és a dörzsöltség. Csak úgy élhettél túl, ha bármelyikben is otthon tudtál lenni. Egészen más volt a két világ.
Ahogy már többen is megállapították, és nevéből is kiderült, az Aarus törzsfő állt előttünk. Azaz inkább ült. Egy pocsolyában. Bizonyosan kacagásban törtem volna ki, ha a megdöbbenés és az önüralmam vissza nem fog. Ehelyett csak egy halvány mosoly szökött fel arcomra, majd pár pillanat múlva el is inalt. Biccentettem a bók hallattán, habár számomra rendkívül íztelennek hatott.
- Ezesetben uram... - mosolyogtam cinkosan - Azt hiszem, kénytelen leszek kevésbé illően köszönteni.
Ültömben bókoltam, bár ezúttal sokkal inkább tréfából.
- Köszönöm a nagylelkű ajánlatot, bolond lennék, ha nem fontolnám meg - mosolyogtam. Őszintén mosolyogtam. Talán elsőre többet láttam az ajánlat mögött, mint ami mögötte volt. Azt hittem, ez megoldhatja minden problémámat. Egy befolyásos nagyúr aki úgyszolván patronál, csak azért, mert egy esős napon meghallotta a zenémet, szinte mesebelinek hatott. Mert az is volt. Hamar rájöttem, hogy túl édes ez az egész ahhoz, hogy valóság legyen. Ezt persze nem akartam szóvátenni. Már így is épp eleget tett értem. |
Név: Cadan Taurean Laogh (Cadan)
Nem: férfi
Kor: 27 év
Törzs: Aarus
Rang: törzsfő
Megjelenés: Komoly arcú, törzsfőnek meglehetősen ifjú férfi. Nemesi vér, ez meg is látszik a mozdulatain, és a viselkedésén. Hosszú sötét haj és mélykék szem jellemzi. Válla széles, csípője keskeny, alkata erős, de nem zömök. A csaták idejére állati vérrel festi arcát.
Már megint az az ügyetlen, szeretetre vágyó kisfiú voltam, aki egykor, és meg kell valljam, élveztem. Minden másnak tűnt, mint az utóbbi időben bármikor. A színek élesek voltak, az eső illata lengett a levegőben, és minden emberre rácsodálkoztam. Valószínűtlenül igazinak és közelinek tűntek, és olyan különösek voltak, hogy nem bírtam megállni, hogy legalább kétpercenként ne pillantsak rájuk.
Az Aarus lány elbűvölően semmibe vette a rangom, ezzel csak felerősítve idilli hangulatomat. Alig elfojtott gúnyos mosolyt pillantottam meg az arcán, mire röviden felnevettem. - Vagy egyszerűen menekülnek előlem, nem gondolod? Széles körben elterjedtek már a szóbeszédek a modoromról.
A másik nő rámpillantva jóformán az első pillanatban tudta, ki vagyok. Ez meglepett, ugyanakkor kissé pátyolgatta is az önérzetemet. És fájdalmasan felidézte bennem, hogy igenis törzsfő vagyok, amire pillanatnyilag legkevésbé sem akartam gondolni. Lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy elhessegessem a figyelmeztető érzést, majd újra felnéztem. - Igen, tökéletes leírás Arthanról. - mondtam mosolyogva. - És nagyobbrészt el is találtad a múltamat, valóban én is kaptam tőle néhány kedves pofont, de nem, nem ez volt az oka a törzsem magam mögött hagyásának. Sokkal inkább foglalkoztattak a tárgyalások, sajnos. Úgy sejtem, előszeretettel hangoztatja harcias voltát... - túrtam a hajamba különös vívódással. Máskülönben bosszantott volna, hogy Arthan Lane milyen rossz hírt szerez nekem, ami a Faelbe is eljut, de a kicsi Cad', aki most voltam, nem nagyon izgatta magát ezen. Szerintem az, aki most lélekben voltam, egy szelet pitéért cserébe boldogan elfelejtette volna azt a pofont ... bár ez talán nem csak a gyermek énemre volt igaz.
A zenészem modora még mindig kifogásolhatatlan volt, ami egyszerre bátorított és bizonytalanított el.
- Jó név. Én Cadan vagyok. Cadan Taurean Laogh annak, aki ragaszkodik hozzá, hogy zavarba hozzon. És annak, aki levelet akar küldeni. Esetünkben nem érzem szükségesnek. Főleg, hogy - itt leültem egy pocsolyába. Az előbbi szándékos volt, az utóbbi nem. - Nem tűnök éppen nemesembernek most.
Önfeledten elvigyorodtam, amikor hallottam az Allához intézett szavait. Ó, igen. Zenészemet nem kell félteni, ha nőkről van szó. Nem mondhatom, hogy azonnal elcsábította volna, de nagyon jó úton halad.
- Ha Baardrisban jársz, időzz ott. Örömömet lelném egy tehetséges zenészben, és mi amilyen jó kovácsok vagyunk, olyan érces hangúak is. A legtöbb zene, amit hallok, az üllő csattogása. |
Név, becenév : Asurakia Savanar, Niva
Nem: nő
Kor: 22 év
Törzs: Fael
Rang: Harcos
Megjelenés:Derékig érő, barna, összefogott haj, halvány kék szemek jellemzik. Arcán egy vágás a homloka baloldalától, a jobb arccsontjáig. A többi csak festék. Általában bőr vértezetet visel, nadrággal és köpennyel. Két szablya lóg oldalán.
A társaság tagjai igen csak viccesnek találták kérdésemet. Most miért? Egyszerűen csak annyit tettem hogy megkérdeztem hol vagyok. A nemesszerű alak hosszú monológban elmagyarázta végül. A zenész meg kiegészítette.
-Köszönöm. És nem. Nem keresek semmit, talán csak a haza utat. - mondtam majd felrémlett valami az előbbi pasaról. Nem lehet hogy ő lenne az egyik törzsfő? Nálunk biztosan nem, az aaruszból meg csak a nőt láttam eddig, a waerisből meg… hát nem sok embert ismerek. Bár inkább nézett ki aarusnak mint waerisnek. Egyszerűen csak nem olyan fizikummal rendelkezett, mint azok. Ő szinte már vézna volt, azok meg meg hát olyan waerisesek. Ezt most aztán jól kifejtettem.
-Gondolom te vagy az aarus törzsfő. -ezt inkább kérdeztem mint mondtam. - Társadat már láttam. Igen csak szeret pofozkodni. Talán azért vagy itt, mert téged is megtalált ütni? - kérdeztem enyhén pimasz mosollyal. Nem érdekeltek nagyon a következmények. Elviekben nem bánthat…. Bár ezt nem merem teljesen mértékben kijelenteni.
A következőkben azt figyelhettük meg hogy a zenészünk hogyan próbálja megvédeni az újonnan szerzett vagyonát láthatóan a másik, velem azonos neműtől. Mosolyoghatnékom támadt. Jól nézett ki a jelenet miszerint az egyik védi a cuccait míg a másikat ez már túlzottan js hidegen hagyja. |
Név, becenév :Alla Shoun
Nem: nő
Kor: 22 év
Törzs: Aarus
Rang: vadász ( tolvaj/utonálló)
Megjelenés: Dús, göndör, csokoládébarna haj, végein kifehéredő tincsek jellemzik. Haját egy kendővel köti hátra. Mocsárzold szem, izmos testalkat jellemzi, fülében két arany fülbevaló lóg, vállát pedig egy fekete madár ékesíti. Vastag ruhát hord, alatta melvérttel, övében tör lóg, de más fegyvereket is használ.
Cadan csak nézett rám, mintha nem tudná eldönteni, velem verekedett - e tavaly, vagy esetleg a törzsében találkozott szerény személyemmel. Megsúgom, mindenképpen a második eshetőség fedi a valóságot, hiszen ha összeverekszik valakivel, akkor minden bizonnyal emlékszik a képére. Megjegyezte, hogy ez a furcsa találkozás őt is meglepetésként érte. A "törzsem egy tagja" mondatrészt furcsán ejtette, aztán halványan elmosolyodtam. Nem tudta a nevemet! De végülis miért is ismerne? Egy törzsfő nem jegyzi meg a jelentéktelen alattvalóit. Én sem tenném.
Cadan a következő mondataival már el is árulta, ki ő, és mi a rangja. Hát, ő tudja. Mindenesetre Waeris területen Aarus törzsfőnek lenni nem egy életbiztosítás.
- Alla vagyok - szóltam a monológja végén. Szavaim nem szóltak senkihez, mégis valahogy neki címeztem őket. Mintegy közölve, jobb ha megjegyzi ezt a nevet, talán egyszer még szüksége lesz rá. Apám nevét szándékosan nem használtam, egyrész mert akkor talán rájött volna, kinek a lánya vagyok, másrészt, mert akkor talán a másik kettő rájött volna, ki vagyok én. Bár lehet, túl sokat képzelek magamról, és errefelé senki nem ismeri a tolvajok királynőjét. Még...
- Talán észrevették közeledtedet, és most készülnek a fogadásodra - feleltem az iménti költői kérdésére, éppen csak enyhén gunyorosan. Vagy csak nem szeretik az esőt... Közben a házfal mellé léptem, és hanyagul nekitámaszkodtam a nyirkos kőnek. Fejemet az ég felé fordítottam, és néztem a hulló cseppeket, melyek mintha a végtelenből zuhannának alá, akár az ég tiszta könnyei. Majd megráztam a fejem. Hülye, felesleges gondolatok. Csak a jövőre szabad koncentrálnom. A pénzre, amit a zsebemben lapuló nyakláncért, és korábban szerzett fél pár ezüst fülbevalóért fogok kapni. Semmi másra.
Visszafordultam a zenész felé. Ő biztos sosem gondol a holnapra, néha nem is tudhatja, eljön - e még. Mégis, talán boldogabb, mint mi hárman.
Feltevésére csak némán bólintottam.
Persze, hogy ismertem a dalt. Az anyám énekelte nekem, mikor még kicsi voltam, és nem értettem a szavak értelmét, csak a hangjára emlékeztem, az arcvonásai úgy úsztak el előlem, mint levelek a tó víztükrén. Egy esőcsepp a szemembe hullhatott, hisz egy pillanatra homályos lett minden...
Majd valami - szerencsére - elvonta a figyelmemet.
Az illető - később bemutatkozott, a Reoth nevet viselte - rám pillantott, majd újonnan szerzett vagyonát igazgatta. A szemébe néztem, inkább meglepetten, mintsem sértetten. Hírnevem mégis megelőzött volna? Mindenesetre az azért sértett, hogy ilyen amatőrnek néztek. Valami kifacsart Robin Hood elv szerint én csak a gazdagoktól loptam, és attól, aki megérdemelte. Ugyan mi értelme elvenni egy koldus utolsó garasát? Én nem járok jól vele, ő meg éhen hal. Nem vagyok szörnyeteg. Legalábbis, nem ekkora.
A nemrég megjelent Fael - aki nekem jött - feltett egy ostoba kérdést, melyre törzsfőm részéről azonnal érkezett is egy enyhén gúnyos válasz, így már nem is szóltam semmit - kivételesen. Nem láttam értelmét. Csak álltam ott, és vártam a folytatást. Talán érdekes lesz. |
Név, becenév : Reoth M'ahrea
Nem: férfi
Kor: 25 év
Törzs: - vándor, bárd, átkozott
Rang: vándor, bárd, átkozott
Megjelenés: Testalkatát és méretét tekintve átlagos, izmos. Arca kedves, mégis átlagos. Világos, fakó barna haja és rövid, dús szakálla csapzott, öltözéke koszos, rongyos és szegényes. Övén egy tőr lóg, de a karddal is jól bánik. Mindig hordja magánál hordja anyjától kapott lantját. Szemei acélkékek, árulkodók.
A két közeledő nő látványa furcsa érzéssel töltött el. Fogalmam sem volt arról, miért járja ennyi tehetős ember az utcákat az est derekán, napnyugtakor, zuhogó essőben. Nekem ez volt az életem, nekem így kellett boldogúlnom, de rajtuk látszott, hogy a legkevésbé sem rászorulók. Mindkét nőn gyönyörűen megmunkált páncél ékesedett, amelyek nem egy-két vasgaras áráért lehettek kaphatók. Ilyen társaságban úgy tűnt, ha szót ejtenék a származásomról, akkor a lehető legnagyobb szélhámosnak néznének. Sok esetben ez nem állt távol az igazságtól, de a véremről sosem hazudtam.
Elsőként a göndörhajú nő ért közel, én pedig azonnal végigpásztáztam. Páncélja ellenére nem nézett ki előkelőnek, és a legkevésbé sem adott sokat a modorra. Természetesen ez a legkevésbé sem zavart. Én megtettem az alapvető illendőségi szabályokat, hogy azok a javamra szolgáljanak, nyaltam a talpakat, ha az kellett, de aki erre nem volt vevő, azzal őszintén beszélhettem. Talán túlságosan is őszintén.
Tetszett az egyenessége, nem akartam azzal viszonozni, hogy úgy bánok vele, akár egy úrihölggyel.
- Ennek örülök - teljesen megfeledkeztem arról, hogy az uraság jelenlétében nem kéne váltogatnom a két modor között. Mindenesetre, úgy éreztem akkor, hogy már késő váltogatni. - Felteszem ismered a dalt.
Igazából - nagy bánatomra - a nő figyelme nem terelődött sokáig rám, megtalálta magának különös jótevőmet. Egy pillanatra meginogtam az állásban, és csak reménykedtem, hogy egyikük sem vette észre. Nem akartam, hogy részegnek, betegnek, vagy egyszerűen gyengének tekintsenek, de már alig álltam a lábamon.
Jól figyeltem jótevőm válaszára, így seperc alatt kikövetkeztettem, melyik törzsbe tartoznak. Aarus.
Nem éreztem szükségesnek, hogy megosszam velük újdonsült információimat, ezért inkább hallgattam, és folyamatosan legeltettem tekintetemet társaságunk női tagján. Rájöttem, hogy ez kissé feszélyező lehet, mégis meg akartam vizsgálni.
Volt valami a tartásában és a haját tartó kendőben, amit az ember az utcán gyakorta láthatott. Valami volt benne, amit az ember a tolvajokban láthat. Ám abban biztos voltam, hogyha tolvaj, hát nem az a kispályás, aki egy szelet kenyérért ölne, mégis túlságosan láthatóan fordítottam el róla egyenesen újdonsűlt vagyonomra a pénzemet, és túlságosan láthatóan feszültek meg izmaim mindeközben. Ha látta, úgy azonnal felfoghatta mit csinálok.
Jótevőm tekintete újból rám terelődött. Kínos pontra tapintott. Több szempontból is.
- A Reoth nevet kaptam édesanyámtól - tisztelettel beszéltem, de próbáltam beszédstílusaimat egymáshoz igazítani. A családnevemet szándékosan kihagytam. Csábítón hangzott az ajánlat, hogy valami melegebb és tisztább helyet keressünk, de sehova sem engedtek volna be így. Tekintetem felemeltem és balgán a szemébe néztem.
Szinte éreztem, ahogy acélkék pupilláim megcsillannak, és későn kaptam észbe. Eszedbe se jusson.. hosszú idők óta nem hallottam a hangját. Most végre méltóztatott megszólalni. Ha be mész vele, holnap egy máglyán végzed. Vigyázz a művelt emberekkel! Minden szavát feszélyező nyugdotsággal ejtette ki, tudva, hogy azonnal meggyőzött. Tekintetem azonnal elkaptam, amely talán még árulkodóbb volt, mint ezelőtt. - Igazán kedves ajánlat, Uram, de azt hiszem nekem nincs jogom így - széles kézmozdulattal mutattam ekkor véres és mocskos ingemre - bárhova is belépni. Maradnék, ha nem gond.
A másik nő egy igen üdítő kérdéssel fordúlt hozzánk, az Aarus úraság válaszára pedig éktelen vigyor ült ki arcomra. Magamban kacagtam, de ha ezt hangosan is megteszem, az rontott volna a kisugárzásomon.
Többé-kevésbé nyájas kedvességgel és halványan mosolyogva fordúltam a nőhöz.
- Ahogy azt az Úr is mondta, ez itt Chorol lenne - színpadiasan körbemutattam. - Keres netán valami konkrét dolgot a hölgy?
|
Név: Cadan Taurean Laogh (Cadan)
Nem: férfi
Kor: 27 év
Törzs: Aarus
Rang: törzsfő
Megjelenés: Komoly arcú, törzsfőnek meglehetősen ifjú férfi. Nemesi vér, ez meg is látszik a mozdulatain, és a viselkedésén. Hosszú sötét haj és mélykék szem jellemzi. Válla széles, csípője keskeny, alkata erős, de nem zömök. A csaták idejére állati vérrel festi arcát.
Révületemből egy egyszerre ismerős és névtelen hang zökkentett ki. Oda kellett fordulom, hogy több következtetést is levonhassak, mint hogy nő az illető. Az arcát felismertem, a törzsemhez tartozott, és meglehetősen ritkán láttam, ez is lehetett az oka annak, hogy megjegyezzek egy egyszerű harcost vagy vadászt. Pontosan nem voltam tisztában a feladatkörével. Igazság szerint kételkedtem benne, hogy van egyáltalán szerepe a törzs életében, de nekem nem az a dolgom, hogy a népem magánéletében kontárkodjak. A nevét természetesen nem tudtam, így kissé zavaró volt, hogy ő viszont igen az enyémet. Olyan dolog volt ez, amit nem lehetett megszokni, és ami sárba tiporta volna az önérzetemet, ha nem hessintem el minden alkalommal, mielőtt kárt teszek a magabiztosságomban.
A megjegyzését illetően nem tudtam elég csípősen felelni, mert valamiért az volt az érzésem, elriaszthatom újonnan felfedezett zenészemet. Olyan volt, mintha egy vadállatot próbáltam volna megszelidíteni, és nem kockáztattam a vereséget egy felülmúlhatatlan visszavágás kedvéért. Így inkább csak próbáltam eloszlatni a kérdéseit.
- Engem is meglep mindez: egyszer járok Waeris területeken előzetes bejelentés és az engem övező hallgatózó fülek nélkül, és mit látok? Sehol egy árva Waeris polgár. Körülöttem a saját törzsem egy tagja, egy Fael nő, és... - Tudtam, hogy ingoványos talajra tévedtem, de folytatnom kellett. Egy pillanatig tétováztam, mielőtt kimondtam a szememben legkevésbé sértő szót. - Egy vándorzenész. Chael talán eltelepítette a népét egy jobb világba, ahol nincs örök tél? S nekem nem szólt?
Kissé elmosolyodtam, és figyelmemet a férfi felé irányítottam.
A zenésznek kifogásolhatatlan modora volt, annyira éreztette velem fennsőbbségemet, hogy az már-már zavarba hozott. Bántott, hogy úgy kedves velem, mint úrral, aki kegyes volt a pórnéphez. Hiába voltam az Aarus egyik törsfője, egyenrangú félnek tekintettem. Bármilyen kiváló tanár, remekmívű hangszer, sosem tudtam volna így játszani vagy énekelni. Nem nézett rám. Miért nem emeli rám a tekintetét, ha ér annyit, mint én... vagy többet? A bennem élő és teret nyerő gyerek ezt kérdezte, de én nem feleltem neki.
- Mi a neved? - kérdeztem, s egy pillanatra elgondolkozva rámeredtem. - Nem akarsz bejönni inkább valahová? Ezer örömmel folytatom a csevegést itt is, de... - vállat vontam. - Talán jobb lenne a melegben.
Már épp elindultam volna, mikor meghallottam az utóbbi idő legkülönösebb, és legviccesebb kérdését. Unalmas életemet tekintve bárkinek meg kell értenie, ez tréfának számított. Kurtán felnevettem.
- Milyen pontosan? Az örök tél világában. Azon belül, Waeris területen, Chorolban. Azon belül, az utcán. - Kisfiúsan mosolyogtam. - Azon belül, a közepe táján. És különös társaságunkat gazdagítod, kedves...
A mondatot befejezetlenül hagytam. Nem tudtam eldönteni, megkérdezzem- e a nevét. Kellene. Illene. De úgysem tudnám megjegyezni.
|
Név, becenév : Asurakia Savanar, Niva
Nem: nő
Kor: 22 év
Törzs: Fael
Rang: Harcos
Megjelenés:Derékig érő, barna, összefogott haj, halvány kék szemek jellemzik. Arcán egy vágás a homloka baloldalától, a jobb arccsontjáig. A többi csak festék. Általában bőr vértezetet visel, nadrággal és köpennyel. Két szablya lóg oldalán.
A nő, akinek neki mentem meglapetésemre nem állított meg és kezdett el hiszériázni, hogy én miért is mentem neki. Ennek örültem, viszont szemem sarkából láttam, hogy utána a zsebében kotorászik. Csak nem azt hitte, hogy lopnék tőle? Megráztam a fejem és tovább haladtam.
Valamilyen úton-módon lassabban mehettem, mint az előbb, mert az előző személy megelőzött és mire én odaértem, ő már ott volt uticélomnál és váltott párszót egy már régebb óta ott álló férfival. Most volt időm végig mérni őket. Az előbbivel kezdtem. Viszonylag magas és izmos volt, viszont furcsán nem ideillőnek találtam. Barna haját egy vörös szallagga fogta össze. Oldalán kard lógott, de már ránézésre úgy nézett ki, mint amit sokat használnának. A mellette álló férfi kiállásából arra következtettem, hogy valami féle nemes lehet. A ruhái is ezt erősítették, még így ázottan is. No, meg az az erszény arany is erre utalt, amit a földön ülő zenésznek adott. Viszont a dalról lemaradtam, pont arra értem oda, hogy befejezi.
- Elnézést, megtudnák mondani, hogy hol vagyok most? - kérdeztem, majd beléptem a látó körükbe. - Azt hiszem eltévedtem. - adtam magyarázatot. |
Név, becenév :Alla Shoun
Nem: nő
Kor: 22 év
Törzs: Aarus
Rang: vadász ( tolvaj/utonálló)
Megjelenés: Dús, göndör, csokoládébarna haj, végein kifehéredő tincsek jellemzik. Haját egy kendővel köti hátra. Mocsárzold szem, izmos testalkat jellemzi, fülében két arany fülbevaló lóg, vállát pedig egy fekete madár ékesíti. Vastag ruhát hord, alatta melvérttel, övében tör lóg, de más fegyvereket is használ.
Kisöpörtem arcomból az ázott, nyirkos tincseim. A következő pillanatban enyhe lökést éreztem a hátamon. Már éppen készültem arra, hogy jól leteremtem az illetőt, hogy nem lát a két szép szemétől, mikor megpillantottam a figyelmetlen nőt.
- Hm - végül csak ennyit mondtam helytelenítően. Lassítottam, és alaposabban megfigyeltem. Oldalán szablyák lógtak, arcán pedig sebhelyek, vagy törzsi festések sorakoztak. Annyi elsőre lejött, hogy nem Waeris. Köztük ugyanis igen kevés a harcos nő, ő viszont határozottan annak látszott. De azért a zsebembe nyúltam, hogy megbizonyosodjak róla, egyik frissen szerzett kincsem sem tűnt el. Végül is az, hogy az ember nekimegy másnak, a kapcsolatteremtés egyik módja. És egy ügyes zsebtolvajnak piszok hosszú idő az az öt másodperc, míg a másik félhez ér. Az én szerzeményem azonban hiánytalan volt, így zavartalanul folytattam az utamat a zenész felé.
Úgy láttam, a férfinek más hallgatósága is akadt. Egy magas, büszke tartású fiatalember, aki meglepően ismerősnek tűnt. Mikor közelebb értem, már rá is jöttem, miért.
- Szép dal - jegyeztem meg a zenész mellé érve, én azonban nem dobtam a hangszertokba semmit. Egyrészt azért, mert nem afféle utcai koldusnak tűnt, aki alamizsnáért muzsikál, hiszen teljesen egyedül, a zuhogó esőben dalolt elfeledett éneket. Másrészt azért, mert egy lyukas garassal sem rendelkeztem.
Elképzeltem, hogy én is ezt csinálom, nap nap után. Ennek viszont két apró tényező is az útjában állt: nem értek a művészetekhez a mások idegein való táncolás kivételével, Phoen pedig erősen kétlem, hogy körbevinné a kalapot a nézőközönség közt. Ezen a képen valami oknál fogva mosolyognom kellett.
Ezután Cadan mellé léptem. Mert hogy ő volt az, az Aarus törzsfő.
- Cadan - szóltam hozzá halkan, hogy más lehetőség szerint ne hallja. Biccentettem felé a tőlem telhető legtisztelettudóbban. Azért azt ne várják, hogy a földig hajolok előtte! - Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk - jegyeztem meg. Amúgy nem hiszem, hogy ő megismert volna. Nem volt túl nagy hírnevem a törzsben, soha semmi kimagaslót nem tettem. Talán inkább apám neve lehetett volna árulkodó - na, őt szinte mindenki ismerte.
Elvigyorodtam, mulatatott a helyzet. Az Aarus törzsfő egy Waeris városban, feltehetően bejelentés nélkül. Ezt onnét gondoltam, hogy ha tudtak volna jelenlétéről, bizonyára valamelyik nemesi udvarházban szállásolják el, nem pedig a város utcáin bóklászna ázottan. Így aztán nem is kérhet számon az ottlétemért. Vagy ha mégis, már úgyis megvolt a tökéletes mesém, mit keresek ott. |
Név, becenév : Reoth M'ahrea
Nem: férfi
Kor: 25 év
Törzs: - vándor, bárd, átkozott
Rang: vándor, bárd, átkozott
Megjelenés: Testalkatát és méretét tekintve átlagos, izmos. Arca kedves, mégis átlagos. Világos, fakó barna haja és rövid, dús szakálla csapzott, öltözéke koszos, rongyos és szegényes. Övén egy tőr lóg, de a karddal is jól bánik. Mindig hordja magánál hordja anyjától kapott lantját. Szemei acélkékek, árulkodók.
Közönség előtt ritkán zenéltem így, ilyen lágyan pengetve a húrokat és kihasználva hangom adottságait. Kivételes előadást kapott tőlem a csend, még hozzám mérten is. Szerettem a dalt, amit énekelve regéltem el, mert mindig is különlegesnek találtam. A múltat, amelynek a jelen már árnyéka csupán... Szerettem volna ismerni azt a világot, amelyben őseink éltek.
Az hogy elénekelhettem, anélkül, hogy bárki is zavart volna, egy volt azon páratlan pillanatok közül, amiket az utóbbi napokban megéltem. Éheztem, fáztam és sajgott mindenem, de senki sem láncolt magához, és senkinek sem voltam a bábja. Senki sem állíthatott meg abban, hogy zenéljek.
Az utolsó hangoknál jártam, hangom pedig halkabb lett, jelezve ezzel, hogy a dal hamarosan végetér, amikor felocsudva észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Egy férfi állt hozzám igen közel, s léptek zaját hallottam. Nem törődtem velük. Most nem ronthattam el.
Az utolsó pengetésekkel hangom elhalt a csendben, tekintetem azonban továbbra is a lanton függeszkedett. Nem akartam tudomást venni arról, hogy bárki is a közelemben van ilyenkor, hogy bárki is végighallgatta a dalomat. Csak akkor emeltem fel a tekintetemet, amikor hangszertokomban egy méretes erszény landolt, s a benne rejlő arany megcsörrent. Öntudatlanul bámultam az erszényt, vizsgálva méretét, majd tekintetemet a férfire emeltem.
Elázott és csapzott volt, de mosolygott. Ruházatáról sütött, hogy nem egyszerű ember, bár egy kis józanésszel azt nézve, mekkora erszényt dobott a hangszertokomba, ez gyorsan megállapítható volt. Tartásáról sütött, hogy arisztokrata, és nem csak egy jómodú kereskedő.
Hamar rájöttem, hogy cselekednem kéne, habár magamban vívódtam; az erszény tartalmából keríthettem volna magamnak egy új inget, meleg ételt és kvartélyt pár éjszakára. Sőt, kitudja még mi mindent. Ám becsületem folyamatosan közbe akart szólni; magamnak zenéltem, a hősöknek és a csendnek, nem azért, hogy pénzt kapjak érte.
A szükség azonban mindig győz, a pénznek hatalma van, ahogy a gyermekmesék is elregélik.
Felpattantam, meglepő gyorsasággal, mégis ügyelve lantom épségére. Bal kezembe helyeztem a hangszert és enyhén bókoltam. Mosolyogtam. Csak az járt az eszemben, hogy végre meleg ágyban alhatok majd.
- Köszönöm, Nagyuram - nem emeltem rá a tekintetem, az illem ugyanis így kívánta. Legalábbis a Waerisben sok nagyúr ezt várta el, Chorol utcáin pedig ritkán jártak más urak. - Ön igazán nagylelkű.
A bókolás után felemeltem tekintetemet, mégis ügyeltem arra, hogy ne nézzek a szemébe. Két dolog miatt; tudtam, hogy a tanúlt embereknek hamar feltűnik, hogy szemszínem nem kifejezetten mindennapi, és mert továbbra sem akartam hergelni. Sikerült elnéznem a háta mögött, ahol megláttam két nőt, egymástól nem messze, közeledve felém és az ismeretlen jótevőm felé. |
Név: Cadan Taurean Laogh (Cadan)
Nem: férfi
Kor: 27 év
Törzs: Aarus
Rang: törzsfő
Megjelenés: Komoly arcú, törzsfőnek meglehetősen ifjú férfi. Nemesi vér, ez meg is látszik a mozdulatain, és a viselkedésén. Hosszú sötét haj és mélykék szem jellemzi. Válla széles, csípője keskeny, alkata erős, de nem zömök. A csaták idejére állati vérrel festi arcát.
Egy kényelmes, viszonylag bő ing, amelyet méretre készíttettem. Egy vörösbarna, finom meleg kabát. Egy testhez simuló, értékes bőrből, neves mesterek által készített nadrág. Egy palást és a nyakamban lógó tarka kendő, az imádott sötét családi színekben. Egy pár csodálatos, puha talpú csizma. Ez most mind elázott, a hajam lelapult kissé, és úgy festettem, mint egy rongyos kereskedő, vagy vásári mutatványos, de semmiképp sem úgy, mint az Aarus ura.
Idegesen összefogtam a hajamat egy bőrszíjjal, figyelmen kívül hagyva néhány tincset, melyek nem akartak alkalmazkodni egy törzsfő akaratához, és felszegtem az államat. Nemigen tehettem mást, hogy meggyőzzem magam: csurom vizesen is nemesi vér vagyok. Azt elégedetten konstatáltam, hogy a ruháim nem áztak át, csak kívül voltak vizesek, a bőr pedig nem árasztott magából ázott kutya szagot.
Tudtam, hogy kell lennie Chorolban egy mulatónak, amely nem is rossz nevű. Oda igyekeztem, s közben átkoztam magam, hogy nem jöttem korábban. Beszélnem kell a törzsfőkkel. Mindenek előtt Arthannal, de később a Waeris és a Fael urával vagy úrnőjével is. És nem ronthatok egyikükre sem bejelentés nélkül, ahogy azt sem várhatom, hogy maguktál keressenek meg engem. A helyzet csak rosszabbodik, ahogy egyre hidegebb lesz. Már nem tehetjük, amit eddig.
Sok idő eltelt azzal, hogy mindenki elfoglalta a helyét a törzsfői székben, megszilárdította a pozícióját, és ez kétségkívül szükséges volt. De most már itt lenne az ideje kinyitni a palota ajtaját ahelyett, hogy a kulcslyukon kukucskálunk kifelé. Ideje lenne a nép gondjaival foglalkozni ahelyett, hogy nemesekkel bájolgunk, és kerítünk egy párnát a trónszékre, hogy ki lehessen bírni a hosszas audenciákat - ahogy azt jómagam korábban tettem.
A Waerisben pedig a télnek különösen jelentősége van. Chael az életben nem vallaná be, hogy a törzse éhezik vagy fázik. Ezt nekem, magamnak kell felmérnem. Nem beszélve a sámánokról. Velük főként tárgyalnom kell. Sok dolgom volt, túl sok, hogy idáig halogassam. Ha pedig már így tettem, most nem állíthatott meg egy kis eső. Szükséges volt mindez.
Miközben a borongós idő és borongós gondolataim közt próbáltam különbséget tenni, és legalább az egyiket elcsitítani, halk hangra lettem figyelmes. Egy férfiéra.
Eleinte nem tudtam kivenni, de rájöttem, hogy énekel. Lant kísérte. Ki fakad dalra ilyenkor? Közelebb merészkedtem, és úgy éreztem magam, mintha maga Eroth volnék, amint először pillantja meg Tiatét. Nem tudom, mi vezetett ehhez a gondolathoz, mert mindössze egy rongyos férfit láttam, lanttal a kezében, önfeledten, de csendesen dalolni.
Énekelt a három fivérről, énekelt a Tél beköszöntéről, és én álltam az utca felénél, és hallgattam. Testem megmerevedett, és a történelem egy apró szilánkja belém fúródott. Az az Aarus egy törzset teremtett a semmiből. Az az Aarus még harcos volt, nem csak gyönge kezű, de hangos önkényúr. Az az Aarus, ha a népe nélkülözött, nem törődött az esővel, a hóviharral, de még egy támadó sereggel sem, hanem cselekedett. Én miért nem keltem ki eddig a törzsfői székből? Abból, amiben ő ült egykor...
Megráztam a fejemet.
Most egy kicsi nem akartam a törzsfő lenni. Most csak én akartam lenni, levetkezve a hatalmat, a fennsőbbséget, az erő látszatát. Hallgatni egy dalt, amelyet sokan énekeltek már. De így még senki: zuhogó esőben; egy olyan hangszeren, amely világlik tulajdonosa mellett; nem pénzért, és nem közönségnek, csak a halott hősöknek, magának, és az esőcseppeknek. Túl szent volt, hogy megállítsam. Túl szent volt, hogy akár csak közelebb lépjek.
Végül sietve odaléptem hozzá, amikor már az utolsó hangok is elhaltak.
Lenéztem rá, elővettem a zsebemből az erszényemet, és nem vesződtem azzal, hogy bármit kivegyek belőle. Ahogyan volt, a hagszertokba ejtettem. Nem tudtam megszólalni.
Az utca túlsó végéről érkező két nő bizonnyal bolondnak, vagy némának hitt, de ez nem tudott megrázni.
Álltam ott, mint egy anyjának ajándékot nyújtó gyerek, halvány, félős mosollyal az ajkamon, és vártam a szavait. |
Név, becenév : Asurakia Savanar, Niva
Nem: nő
Kor: 22 év
Törzs: Fael
Rang: Harcos
Megjelenés:Derékig érő, barna, összefogott haj, halvány kék szemek jellemzik. Arcán egy vágás a homloka baloldalától, a jobb arccsontjáig. A többi csak festék. Általában bőr vértezetet visel, nadrággal és köpennyel. Két szablya lóg oldalán.
Az ünnepség után egyszerűen csak haza, mentem. Nem érdekeltek az átkozottak, vagy az, hogy még kik verik össze egymást. Szarvasom hátán indultam el. Viszont haza már csak gyalog értem. Út közben elhagytam, arra nem emlékszem hogyan. Otthon átöltöztem, megszárítottam még enyhén vizes ruháimat, majd elnyúltam az ágyon.
Az elkövetkező két, három napban csak lézengtem az utcákon, meg a házban és akörül. Jó volt a semmit tevés. Egyik délután kimentem a többiekkel gyakorlatozni. Rá kellett jönnöm, hogy ezek korántsem heverték ki az ünnepségen elfogyasztott alkohol mennyiséget, sőt tuti, hogy még ittak is. Szóval gyorsan elment a kedvem az egésztől, így ott hagyva mindent elindultam „világot látni”.
Ahogy gyalogoltam a pusztában tuti, hogy eltévedtem, mert sem a hely, sem más nem volt ismerős. Így biztos, hogy már nem fael területen voltam. Az a kérdés, hogy akkor hol. Semleges helyen sem lehettem, mert azokat is ismerem valamennyire. Most vagy aarusoknál vendégeskedtem vagy a waeriseknél. Legkevésbé akartam az utóbbit. Már nem azért, mert utáltam volna őket, inkább azért, mert még képes lennék összefutni, egyel, majd berúgni vele. Még az hiányozna!
Miközben céltalanul sétálgattam egy település vonalait véltem kirajzolódni a közelben. Most minden kiderül. Elindultam az irányába.
***
Mint kiderült waeris területen tévedtem el. Most pedig éppen Chorol utcáin járkálok. Én is szerencsés vagyok. Legalább az őrök nem állítottak meg. Viszont zuhogott az eső. Az emberek bemenekültek előle a házaikba, vagy éppen egy kocsmákba. Ahogy egyik utcán mentem keresztül a másik után, halk zene ütötte meg a fülemet. Elindultam irányába. Gondolataimba merülve mentem előre észre sem véve a nőt, aki előttem sétált. Ennek eredményeképp sikeresen neki mentem.
- Elnézést. – mormoltam, majd folytattam utamat. |
Név, becenév :Alla Shoun
Nem: nő
Kor: 22 év
Törzs: Aarus
Rang: vadász ( tolvaj/utonálló)
Megjelenés: Dús, göndör, csokoládébarna haj, végein kifehéredő tincsek jellemzik. Haját egy kendővel köti hátra. Mocsárzold szem, izmos testalkat jellemzi, fülében két arany fülbevaló lóg, vállát pedig egy fekete madár ékesíti. Vastag ruhát hord, alatta melvérttel, övében tör lóg, de más fegyvereket is használ.
Nem sikerült eljuni egy Aarus fogadóig, ami azt illeti, még a törzsem területére sem. Talán a Chorol - hegység felénél járhattam, mikor egy kisebb fajta szél- és hóvihar támadott meg minden előzetes bejelentés nélkül. Ha felnéztem, nem eget láttam, hanem vakító fehérséget. Jobban mondva akármerre pillantottam is, csak hó volt. Phoen nem tudott a levegőben maradni, így a vállamat foglalta el, és fejét a hajamba fúrta, mintha ott bármivel is melegebb lenne. Bölcsen arra a megállapításra jutottam, hogy ilyen körülmények közt sohasem jutok le a hegyről, így inkább visszafordultam, és Chorol városa felé vettem az irányt. Végül is, úgysem tűnne fel a hiányom az Aarusban, így nem is nagyon vonna kérdőre senki fia.
Valamikor éjféltájban estem be egy másodvonalbéli fogadó súlyos ajtaján. Rozsdabarna tincseim a fejbőrömhöz tapadtak, ahogy ruháimból is facsarni lehetett a vizet. A kardom minden lépésemnél megcsörrent, nem úgy az erszényem, az szinte teljesen lapos volt. És most minden maradék pénzemet elkölthetem egy világvégi kis fogadóban. Micsoda kilátások!
A fogadó tulajdonosa gyanakvó tekintettel méregette a ronggyá ázott gönceimet, és az ázottan furcsán girhesnek tűnő madaramat, de legalább nem kérdezett semmit. Egy szűk, de legalább tiszta szobácskát kaptam, ahol az elkövetkező éjszakákat tölthettem. Ha már Waeris nagyvárosban voltam, úgy gondoltam, kihasználom a helyzetet. Kora hajdalig a fegyvereimet szárítgattam, nehogy azok berozsdásodjanak.
Az elkövetkező napokban a város utcáit jártam, csak úgy céltalanul, igyekeztem felmérni a terepet... [Nem tudom hány nap telt el az ünnepség óta, azt inkább valaki más határozza meg.]
×××
Egy értékesebbnek kinéző aranynyaklánccal a kezemben róttam a kövezett utcákat. Az ékszeren megcsillant a Nap sápadt fénye, mely alig sütött át a fellegek függönyén. Phoen valahol a város egén bolyonghatott, onnan, ahol álltam, nem láthattam, de gyanítottam, valahol a közelemben lesz. Sosem menne túl messzire. Talán azért, mert hűséges, vagy mert én etetem, nem tudom. Mindenesetre ha én nem is, ő mindig figyelt engem.
Aztán eleredt az eső.
Az utcák hirtelen gyanúsan kiürültek, de nem igazán foglalkoztam ezzel. A nyakláncot a zsebembe süllyesztettem, majd folytattam utamat. Egy kis víz semmi ahhoz képest, amit nem régen átéltem. Aztán hamarosan valami halk zenét, és énekszót hallottam meg, mely átszüremlett az esőcseppek sorfalát, így hirtelen felindulásból arrafelé vettem az irányt. Felnéztem az égre, mintha madaramtól akartam volna engedélyt kérni, de az még mindig nem tűnt fel. Megcsóváltam a fejem. Nélküle minden olyan üresnek, és furcsának hatott. |
Név, becenév : Reoth M'ahrea
Nem: férfi
Kor: 25 év
Törzs: - vándor, bárd, átkozott
Rang: vándor, bárd, átkozott
Megjelenés: Testalkatát és méretét tekintve átlagos, izmos. Arca kedves, mégis átlagos. Világos, fakó barna haja és rövid, dús szakálla csapzott, öltözéke koszos, rongyos és szegényes. Övén egy tőr lóg, de a karddal is jól bánik. Mindig hordja magánál hordja anyjától kapott lantját. Szemei acélkékek, árulkodók.
Néhány napi vándorlás után az út porától, kosztól és saját véremtől mocskosan tévedtem be Chorol városába. Vándorlásom során sikerült pár sebet szereznem egy farkastól, amelynek prémét gondosan bebugyoláltam hátizsákomba eladási célzattal. Reméltem, hogy a pénzből, amit érte kapok, vehetek magamnak egy új inget, valami olyat, amelyet nem színez pirosra a sebeimből áradó vér.
Szerencsére értettem a sebellátáshoz, és nem üszkösödtek be, valamint kifejezetten gyorsan gyógyulásnak indultak. Mondhatni szerencsés találka volt.
Chorolba érve azonban folytatódott "szerencsesorozatom", ugyanis így a délutáni órákban - talán négy, öt óra lehetett - a hideg levegő mellett egy kiadós eső is elkapott. Nem hó, eső. Hideg eső, amely a sötét fellegekből lelkesen szabadult ki, áztatva ruhámat és kissé engem is. És egyáltalán nem akaródzott leállni. Behúzódtam a tetők alá, szerencsémre pedig nem zargattak az őrök, sem az arisztokrata, arrogáns tökfejek, így volt lehetőségem leheveredni. Lábaim sajogtak a meneteléstől, így felüdülés volt leheveredni a hideg kőre. Csomagomat - amely magában rejtette a prémet és egy száraz, jóindulattal is csak kőnek nevezhető kenyeret- magam alá helyeztem, hátamat pedig a hideg falaknak vetettem. Cipőmet átáztatta a víz, s egy dolog maradt csupán érintetlen dolgaim között; a lantom. Tokjába csomagoltam és a lehető legjobban védtem. Felé hajoltam, amikor az eső eleredt és vigyáztam rá, akár anya a gyermekére.
Az eresz alatt ülve halvány mosollyal az arcomon nyitottam ki a lant tokját és kiemeltem belőle a hangszert.
Ujjaimat lágyan nyakának támasztottam és hosszas hangolás után belekezdtem muzsikámba. Abba a dalba, amelyet a skaldok már évszázadok óta énekeltek a három testvérről; Waerisről, Faelről és Aarusról. Az ő viszályukat és életüket regélte el a dal, és azt, hogy hogyan következett be az örök fagy. Verothról azonban nem énekeltem. Verothról, a fattyúról soha senki sem énekelt, és szinte senki sem hallott róla. Csakis szellememtől hallottam róla pár dolgot, azok is homályosak voltak, így nem alkothattam tiszta képet arról, milyen is volt valójában.
Eleinte instrumentális zenének terveztem, nem akartam énekelni, ahogy sohasem mások előtt, de hamar rájöttem, hogy senki nem jár az utcákon ilyenkor. Így belekezdtem halk énekembe, mosolyogva, hallgatva a tetőcserepeket ostromló essőcseppek hangját. |
Alla Shoun ~ Niva ~ Cadan T. Laogh ~ Reoth M'ahrea
Nyílt játék |
[15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
