|
Témaindító hozzászólás
|
2016.05.07. 17:55 - |
Damnien Glimt ~ Dasyra
Zárt játék |
[23-4] [3-1]
Név, becenév : Damnien Glimt
Nem: férfi
Kor: 34 év
Törzs: Waeris
Rang: Törzsfő
Megjelenés: Magas termet, halványkék, semmitmondó szemek és szürkés haj. Öltözködése törzsfőhöz képest egyszerű, köpenyét leszámítva. Oldalán mindig kard lóg, hátán csatabárd, és kerek fapajzs. Izmos, magas, tiszteletet parancsoló.
Sóhajtottam egyet. Egy jóóóóó nagyot. A türelmemből még csupán csak most kezdtek el apró darabkák fogyni. Miközben ő valami városi legendáról papolt, én azon gondolkotam, hogy hogyan adhatnám elő Kaethnek, hogy segítenie kéne kiszabadítani egy rabot. Talán le kéne itatnom előtte. Igen, akkor valószínüleg bele menne. De mi van ha jól bírja az italt? Ugyanis akkor eltarthat egy ideig...
Végső esetben pedig, ha nem megy bele, nem úgy foom megkérni őt, mint Damien Glimt Kraethet, hanem min a törzsfő Kraethet. Modjuk, ismerem magamat annyira, hogy udjam:bármit is tervezek, teljesen máshogy fogom csinálni, ha élesbe megy majd a dolog.
Mikor Dasyra suttogóra fogta, ránéztem és halvány mosollyal az arcomon megkérdeztem:
-Mondtál valamit?-ráztam meg kissé a fejem. Majd válaszát meg sem hallgatva, felpattantam és a ajtóhoz sétáltam. Egy illanatra még visszafordultam, és láttam az ablakon keresztül,, hogy mennyire elment az idő. Késő délután lehetett, pontosan nem tudom menyi idő. Bármit is tervezel, Damnien, annak itt az ideje.
-Mennem kell, még van egy kis dolgom. Senkien sem hiányzik, hogy heteke át betegeskedj....-modtam és kiléptem az ajtón. Mielőtt még kiléptem azonban magam elé motyogtam:-...főleg nem nekem....-végül is, nem hiszem, hhogy a 'pozítív veetők' közé sorolnának úgy, hogy kevesebb mint egy hét alatt meghalt uralkodásom alatt elődöm csládja....
Nem tudom, hogy ezt a kis megjegyzést Dasyra hallotta vagy sem.... De nem is fontos most.
Az első katonától akivel találkoztam, csak egyet kérdeztem:
-Hol van Kraeth?
[Damien Glimt elindul felkeresni Kraethet, hogy kiszabadítsa Kerdamont, akiről csak annyit tud, hogy mi a neve, de kiszabadítja, mert egy különös erő(jelen esetben maga a kijátszó, vagyis én) azt sugallja neki]
|
Név: Aglaranna Enverit (Dasyra)
Nem: nő
Kor: 28 év
Törzs: Waeris
Rang: nincs
Megjelenés: Rendkívül gyenge lány, mind erőben, mind testfelépítésében. Vöröses, hullámos haja és világos szemei vannak. Általában hosszú kabátot és magasszárú csizmát visel. Mindig hord magánál tőrt, ha harcra kényszerül ezt használja.
Úgy tűnt, nem vette a burkolt célzást.
- Nem, nem akarok. Soha nem érdekeltek a városi legendák. - Nagyon csúnyán néztem rá. - Abban ugyan mi a “kaland”, hogy ellátogatsz valami lepusztult helyre? Hány éves vagy te egyáltalán? Még egy gyerek se mond ilyen hülyeségeket. - Komolyan, és még rám mondják, hogy gyerekes vagyok. Az pedig már csak hab volt a tortán, vele, soha, sehova sem akartam elmenni.
- De ha már egyszer városi legendákról van szó, azt nem ismered, amelyikben a törzsfő szobájába vezető titkos folyosóról van szó? - Forgattam meg a szemem, amibe jól bele is szédültem. Nem tudom, bíztatott-e, de bele is kezdtem a frissen kitalált történetbe.
- Még amikor a nagypapád is gyerek volt, élt egyszer egy törzsfő, aki szörnyen gyáva volt. Egyszerűen rettegett mindentől és mindenkitől… - suttogóra vettem a hangom - miután vagy már tizedjére ijedt meg a saját árnyékától, s már rég elrabolták a lelkét elméjének sötét démonai, egy titkos átjárót építtetett a szobájából, hogy el tudjon menekülni, ha rátámadnának… de a tanácsadójának elárulta a helyét, aki rövidesen az életére is tört kihasználva a titkos folyosó előnyeit… A merénylet sikertelen volt, a fivért felakasztották, a törzsfő pedig beleőrült titkába és megátkozta a folyosót... - a végén hangom majdnem teljesen elhalkult és kísérteties színt vett fel. Azt kell mondjam, elégedett voltam magammal, egészen jó kis történetet hoztam össze, ráadásul ez magyarázatot adott arra is, hogyan kerültem a szobájába. |
Név, becenév : Damnien Glimt
Nem: férfi
Kor: 34 év
Törzs: Waeris
Rang: Törzsfő
Megjelenés: Magas termet, halványkék, semmitmondó szemek és szürkés haj. Öltözködése törzsfőhöz képest egyszerű, köpenyét leszámítva. Oldalán mindig kard lóg, hátán csatabárd, és kerek fapajzs. Izmos, magas, tiszteletet parancsoló.
-Miért ne akarnál?Még sosem akartad volna kideríteni egy ilyesmi városi "legendáról" hogy igaz-e? Talán felesleges, de az is meglehet, hogy életed legnagyobb kalandja lenne!-mondtam miközben, azon töprengtem, valyon abban a cellában van-e Kerdamon, amelyről a történetben van szó. Igen, miközbe arról pampogtam neki, hogy az a kirándulás talán élete legizgalmasabb történése lehetne, éppen azon törtem a fejem, hogyan kéne kiszabadítani egy elítélt foglyot-mint törzsfő. Mert ha már törzsfővagyok, csinálhatom stílusosan is, nemde?
Ahogy visszatértem, az ágyon volt elterülve. Mikor melléültem és megszólaltam azonnal feltette-gondolom jelenleg a számára legfotosabb-kérdését:
-Nagy az esély rá.-fintorogtam egy kicsit, és pár másodperc alatt minimum öt féle terv repült át az agyamon.
Egyben biztos voltam: bármit is tervezek, egyedül semmiképp sem tehetem. Kell valaki, akiben megbízok, és aki kevés eséllyel árul el engem. Mondjuuuk..... nem, nincs ilyen ember. A legnagyobb bizalmasom jelenleg.... asszem Kraeth...? Na igen, őt talán belevihetném a bajba...
[bocsi, hogy rövid Shad, éscsak most írtam, de rengeteg dolgom van mostanában, ráadásul jövőhéten ballagás, szóval nem biztos, hogy nagyon fogok tudni írni ^^" viszont utána mindent bepótolok, mert hamarosan saját gépem lesz :)] |
Név: Aglaranna Enverit (Dasyra)
Nem: nő
Kor: 28 év
Törzs: Waeris
Rang: nincs
Megjelenés: Rendkívül gyenge lány, mind erőben, mind testfelépítésében. Vöröses, hullámos haja és világos szemei vannak. Általában hosszú kabátot és magasszárú csizmát visel. Mindig hord magánál tőrt, ha harcra kényszerül ezt használja.
- Nem is… - ellenkeztem majdnem rögtön, bár pompás közérzetem is sejtette velem igazát. A küzdeni akarás határozottan megvolt bennem, s bár hagytam, hogy felsegítsen utána rögvest el is indultam, követvén a céljaimat. De ez az egész csak fölösleges erőlködés, mondhatni önkínzás volt a részemről, hisz arra sem sok erőm volt, hogy megálljak a saját két lábamon, ehelyett vadul dülöngéltem. Komolyan a részegek is megirigyelhettek volna. Talán ezért is hagytam, illetve hát fogadtam el Glimt segítségét. Kellemetlen, de egyedül nem jutottam volna el szerintem a terem ajtajáig sem. Ez egyszer örültem az erejének, így nyugodtan cipeltethettem magam vele.
Amikor viszont elkezdett mesélni valami baromságot, komolyan elkezdtem kételkedni. Könnyen lehet ő is legalább annyira kész volt, mint én. Miközben beszélt azon gondolkoztam, hogy a rákba jöhet ez ide. Nem találtam az összefüggést. Amolyan gyerekmesének hangzott, esetleg városi legendának. Legszívesebben beléfojtottam volna a szót, de olyan lelkesen mesélt, én meg olyan rosszul voltam, hogy inkább nem tettem. A “megjavulsz” szó pontos jelentését azonban először -remélhetőleg- rosszul lőttem be.
- Miért akarnék én elmenni oda? - Végre sikerült megtalálnom a hangom. Azt a kérdést, hogy “Na és miért pont vele?” épp ezt pedig nagylelkűen átugrottam. Bevitt a szobámba, majd kirohant.
- Még mit nem… - szerettem volna felállni, kevés sikerrel, így inkább maradtam. De nem azért, mert ő azt mondta!!!!!
Elhevertem az ágyon a plafont bámulva. Eközben ő viszatért. Feléfordítottam a fejem. Nem fáradtam azzal, hogy ködös elmémmel kibogarásszam rejtett jelentést mondatából, kerek perec rákérdeztem inkább.
- Akkor segítesz? - |
Név, becenév : Damnien Glimt
Nem: férfi
Kor: 34 év
Törzs: Waeris
Rang: Törzsfő
Megjelenés: Magas termet, halványkék, semmitmondó szemek és szürkés haj. Öltözködése törzsfőhöz képest egyszerű, köpenyét leszámítva. Oldalán mindig kard lóg, hátán csatabárd, és kerek fapajzs. Izmos, magas, tiszteletet parancsoló.
Könnyei ismét potyogni kezdtek, akármennyire is próbálta visszafolytani. Mondanom kellett volna valamit? Igen. De nem tudtam mit. Kezemet remegve fogadta el, azt is csodálom, hogy meg tudta fogni. Érintése tűzforró volt.
Már sokan tettek megjegyzést hideg bőrömre, de ezúttal tudtam hogy nem szimpla csípkelődésből mondta Dasyra.
-Ellenkezőleg. A te kezed tűzforró...-motyogtam, közben már arra gondoltam, hogy mit fogok vele csinálni. Úgy gondolom, nem lenne szép, ha úgy ismernének meg: a waeris törzsfő, aki három napon belül kinyírt az elődje családját. Kissé hosszú, és irritáló név, úgy gondolom.
Figyelmesen hallgattam a mondandóját, melyben nem egyszer akadt meg. De végigmondta azt az egy, ártatlan kis mondatát. felsegítettem, ő pedig azonnal elindult kifelé, hogy majd megoldja egymaga. Bezzeg ha tudná mi játszódott le a fejemben közben! Minimum hatféle lehetőséget eszeltem ki, és ha megmenteném Kerdamont ki is húzhatnám a bakancsistámról a 'Kiszabadítani egy várbörtöni foglyot'-ot. Persze csak miután felírtam rá...
Mire feleszméltem gondolkodásomból, Dasyra már össze is esett, de ismét lábra állt. Odasiettem hozzá, és támaszt nyújtottam:
-Tudod, a nagyapám egyszer mesélt egy történetet nekem.-mondtam, miközben lassan elindultam a szobja felé vezető úton. Biztos voltam benne, hogy lázas. Anyám jó gyógyító volt, s emlékszem, mindig mesélt a lázas betegeknek:-Egy egyszerű katonáról szólt, akinek volt két jó barátja. Az egyik szintén katona volt, csak magasabb rangban, a másik egy szabólegény. A szabólegény egyszer bajba keveredett, s bezárták a vár börtönébe. A két jó barát azonban ezt nem hagyta annyiban. Megbeszélték, hogy kiszabadítják a barátjukat. Így is tettek. Egy éjszaka belopóztak a börtönbe, és kiszabadították a szabólegényt. Azt beszélik, csakis abból az egy cellából lehet megszökni, ugyanis a falban van egy alagút.-meséltem, miközben segítettem az úton:-Emenekültek, s napokig keresét őket. Nem tudom, jártál-e már Chorol környékén. Nem messze a város határától van egy ócska fogadó, azt beszélik a három jóbarát alapította. Sőt, olyat is hallottam, hogy még most is ott élnek, megvénülve, de boldogan. De olyan pletykákat is hallani, hogy midhármat felakasztották. Talán megtalálták őket, talán nem. Tudod a katonák többsége nagyon pletykás. Sosem lehet tudni....-fejeztem be a történetet.-Egyszer majd felkeresem a fogadót. Ha megjavulsz talán téged is elviszlek.-mondtam halvány mosollyal ránézve. Közben megérkeztünk a szobájához. Benyitottam, s leültettem az ágyra a lányt:-Maradj itt!-utasítottam, majd kirohantam. em kellett sokáig mennem, hogy szembejöjjön egy fiatal katona, akit azonal utasítottam, hogy sürgősen hozzon valakit, aki meg tudja gyógyítani a lányt.
Aztán visszamentem.
-Tudod, gondolkoztam ezen a te "testvéreden"-ültem mellé az ágyra.Kíváncsi voltam, nem is kicsit, hogy hogyan reagálna a segítségemre. |
Név: Aglaranna Enverit (Dasyra)
Nem: nő
Kor: 28 év
Törzs: Waeris
Rang: nincs
Megjelenés: Rendkívül gyenge lány, mind erőben, mind testfelépítésében. Vöröses, hullámos haja és világos szemei vannak. Általában hosszú kabátot és magasszárú csizmát visel. Mindig hord magánál tőrt, ha harcra kényszerül ezt használja.
- Kerdamon az utolsó, akit a családtagomnak nevezhetek, csak ő maradt nekem közülük... - igyekeztem visszanyelni a könnyeimet, kevés sikerrel - olyan, mintha a bátyám lenne. - Ez persze nem teljesen fedte le a valóságot, de most túl bonyolult lett volna elmagyarázni. Való igaz, valami olyasmi volt a kapcsolatunk, mint a testvéreké, de hiányzott a vigasztalgatós, egymás nyakában kisírjuk a gondokat rész. Inkább nevezném érdekszövetségnek.
Ahogy a kezét nyújtotta, furcsa dolgot tapasztaltam. Néha kettő lett belőle, de amikor nem, akkor is össze-vissza lebegett. Óvatosan felemeltem a kezem és az övébe ejtettem, meglepetésemre elsőre sikerült bele is találnom, pedig forgott velem a világ. Ezért aztán nem is erőltettem a felállást.
- Hideg a kezed… - nem értettem, pedig eddig mindig normális hőmérsékletű volt. Szavait hallva lehajtottam a fejem. A hajam, amely most nem volt összefogva, az arcomba hullott. Nem fog rajta segíteni...
még hevesebben ontottam a könnyeket, márha ez lehetséges volt. Átadtam magam a mély kétségbeesésnek. Most jobban hiányzott apa, mint eddig bármikor.
- Elvileg lopott valami magasabb rangú személytől… - nem tudom hányszor akadtam meg a mondat közben, de nem is érdekelt. Ez nagyon gáz. Sőt mitöbb, kifejezetten szánalmas. Franc se könyörög feleslegesen, az olyan megalázó. Na nem mintha a könyörgés úgy magában nem lenne az.
- De nem olyan fontos, majd megoldom. - Számtalan hülyeség jutott az eszembe, de volt egy-két tűrhető ötlet is. Na jó, az esetek döntő többségében úgy végződött az történet, hogy engem kinyírtak, de még így is láttam némi, ugyan halvány esélyt. Feltápászkodtam és elindultam -sokkal inkább el szédelegtem- abba az irányba, amelyről jöttem. Legalábbis szerettem volna. Egy fél lépés után összeestem, de nem adtam fel és újra talpraküzdöttem magam. Azért sem fogom feladni! Soha! |
Név, becenév : Damnien Glimt
Nem: férfi
Kor: 34 év
Törzs: Waeris
Rang: Törzsfő
Megjelenés: Magas termet, halványkék, semmitmondó szemek és szürkés haj. Öltözködése törzsfőhöz képest egyszerű, köpenyét leszámítva. Oldalán mindig kard lóg, hátán csatabárd, és kerek fapajzs. Izmos, magas, tiszteletet parancsoló.
Dasyra gondolom nem črtette mičrt nem haragszom rá, amivel csatlakozhat a tőbbiek táborához, ugyanis sokan nem értettek engem. A semmiből jövő nyugodságomat čs azt, hogy könnyen megbocsájtok.
Megmakacsoltam magam, čs a tőrt nem adtam vissza. Azért sem. Megtartom, még jól fog jönni valamikor. Črzem.
Egyáltalán nem lepett meg, hogy nem hitte el nekem amit mondtam. Szinte előre láttam ahogyan egymás agyát fogjuk húzni a jövőben.
Reagálása számomra várható volt. Mégiscsak én vagyok az idegen. Csendben tűrtem ahogyan ordítozik, majd mikor -gondolom én- ráunt a nyugodt képemre kiviharzott a szobából. A halott nőre néztem:
-Miért ilyen ez a lány?- mintha csak kaphatnék választ tőle a kérdésemre. Felegyenesedtem, és kimentem a szobából.
Másnap megvolt Chael és Médea temetése is. Dasyrát napok óta nem láttam, de többem is mondták, hogy rendszeresen látogatja a konyhát némi élelem miatt.
Aztán egyszer felkeresett. Vagyis, éppen Chael egyik régebbi bizalmasa kčrdezgetett arról a bizonyos multkori estéről, amikor a vállam felett elnézve bejelentette, hogy mennie kell. Elköszöntünk egymástól, és hátra pillantva megláttam a kis vöröset, akin látszott hogy valami nincs rendben. Kezdve attól, hogy arca piroslott, és nem hiszem, hogy néhány katona bókjától. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy iszákosan gyászol, vagy lázas.
Térdre esett és elkezdett.....könyörögni? Valami Kerdamonról beszélt
-Ki az a Kerdamon?-léptem közelebb hozzá. Kezemet nyújtottam neki. Ha elfogadta felsegítettem a földről.:-Elég nagy hülyeséget csinálhatott, ha akasztani fogják.-mondtam kissé elgondolkozva. Egyenlőre nem mondtam ki, hogy nagy valószínűséggel segíteni fogok neki. Kíváncsi voltam, hogy mennyit számít neki az a Kerdamon... |
Név: Aglaranna Enverit (Dasyra)
Nem: nő
Kor: 28 év
Törzs: Waeris
Rang: nincs
Megjelenés: Rendkívül gyenge lány, mind erőben, mind testfelépítésében. Vöröses, hullámos haja és világos szemei vannak. Általában hosszú kabátot és magasszárú csizmát visel. Mindig hord magánál tőrt, ha harcra kényszerül ezt használja.
- Glimt… kérlek mentsd meg Kerdamont… - a lábaim csak félig tudatosan csuklottak alám, így térdre estem… gyűlöltem könyörögni, de nem láttam más esélyt - … valami nagy hülyeséget csinált és fel fogják akasztani… könyörgöm mentsd meg őt! Bármit megteszek, csak ments meg… - eközben már bőven hullottak a könnyeim. |
Név: Aglaranna Enverit (Dasyra)
Nem: nő
Kor: 28 év
Törzs: Waeris
Rang: nincs
Megjelenés: Rendkívül gyenge lány, mind erőben, mind testfelépítésében. Vöröses, hullámos haja és világos szemei vannak. Általában hosszú kabátot és magasszárú csizmát visel. Mindig hord magánál tőrt, ha harcra kényszerül ezt használja.
***
Következő reggel sem éreztem magam sokkal jobban, amihez az is hozzájárult, hogy nagyon megizzadtam. Csaptam valami mosakodásszerűt és utána elindultam Kerdamonékhoz. Gondoltam, már ők is hallották, hogy apám meghalt, így abban reménykedtem, legalább valami kis vigaszt tudnak nyújtani, habár Kerdamon sosem volt érzelgős típus. Na meg az anyja sem. Utáltam azt a nőt, és a férje halála óta csak rosszabb lett. Nem vidultam hát túlságosan. Ő meg a nyakamba ugrott bőgni. Lehet, hogy az utóbbi időben körbeleng a baj és a fájdalom? Szavaira azonban meghűlt bennem a vér. Azt mondta Kerdamont felfogják akasztani, mert lopott valami nagyúrtól… teljesen lefagytam majd elrohantam. Ez lassan kezdett a védjegyemmé válni, ám most nem értem rá ezzel foglalkozni. Útközben még hallottam, hogy utánam kiállt, mely nagyon vörös vagyok és a kezem is forró, de nem értettem mire céloz. A hajam eddig is vörös volt, nem? Akkor meg?
Biztos voltam benne, hogy azért fogadott úgy, ahogy, hogy mindent megtegyek Kerdamon életének megmentésének érdekében. Ez volt a tervem… de az egyetlen, aki segíthetett rajta az Glimt volt… akit éppen két napja küldtem el a jó büdös francba. Visszarohantam hát a várba, Glimtet keresve. Sietős lépteim közben még véletlenül sem gondoltam arra, hogy mit fogok majd neki mondani… mert akkor rögvest vágtam volna egy hátraarcot. A folyosókon lassítottam, ami nem volt jó ötlet. Rosszul voltam és szédelegtem is egy kicsit, de hajtott előre az elhatározásom. Megtaláltam Glimtet, ám nem egyedül volt, így nekidőltem a falnak. Majd sziszegve el is ugrottam. Jéghideg volt. Egyre jobban szédültem, szerencsére Glimt nem vehetett észre, hisz háttal állt nekem. Végre otthagyta az eddigi társasága, így elindultam felé. A szokottnál sokkal nagyobb erőfeszítést okozott a járás, úgy nézhettem ki, akár egy részeg. |
Név: Aglaranna Enverit (Dasyra)
Nem: nő
Kor: 28 év
Törzs: Waeris
Rang: nincs
Megjelenés: Rendkívül gyenge lány, mind erőben, mind testfelépítésében. Vöröses, hullámos haja és világos szemei vannak. Általában hosszú kabátot és magasszárú csizmát visel. Mindig hord magánál tőrt, ha harcra kényszerül ezt használja.
- Aha… - hát nem győzött meg az épeszűségéről. Nevét elraktároztam jó mélyen a memóriámba, és már azon gondolkoztam milyen gúnyos jelző illene hozzá.
Odadobott tőrömet felemelte, majd kijelentette, megtartja.
- Miért? Minek az egyáltalán neked? Te elbírod a kardot is… add inkább vissza. - nyújtottam a kezem felé.
Pofátlan megszólalásomat nem hagyta szó nélkül.
- Persze, tagadd csak… úgysem hiszem el… - nyújtottam meg alattomosan a szavakat. Nem tudtam, és nem is akartam levakarni arcomról a sunyi mosolyt. A védelmes megjegyzését pedig elegánsan ignoráltam. Ez van, ez kell szeretni...forgattam magamban a szemeimet.
Anya ágyához dőlve azt vártam volna, elkezdenek vég nélkül potyogni a könnyeim. De… valahogy nem ment. Már kisírtam a könnyeimet, ha lehet ilyet tenni. Csak bámultam csendben a fehér lepedőt, miközben mélyen depressziós gondolatok kerítettek hatalmukba. Ám még mielőtt elmerülhettem volna bennük Glimt mellém térdelt. Mondott pár szót, ami valahonnan nagyon ismerősnek hangzott. Hallottam már őket… majd rádöbbentem. Az apámnak is ezeket a szavakat dörmögte… valakitől hallottam… csak tudnám kitől. Amikor azonban kezét a hátamra tette végképp elszakadt nálam a cérna. Üvöltve pattantam fel.
- Tényleg?! Nem tudsz mást kitalálni?! - Dühös voltam és ez… megkönnyebbüléssel töltött el. Amíg mérgelődtem, addig sem gondoltam semmi másra. A tehetetlen fájdalomra és a többire. Addig ordítottam Glimttel, amíg el nem ment a hangom. Minden eszembejutó nem szalonképes kifejezést. Majd méregesen megpördültem és elrohantam a szobámba. Bezárkóztam és szinte azonnal kitört belőlem a zokogás. Eddig nem tudtam sírni, most meg nem tudtam abbahagyni. A legjobban az bántott, amiket anya szemébe vágtam, és amikért nem tudtam tőle bocsánatot kérni... mostmár soha többet.
A szobám tele volt emlékekkel, s nem bírtam ott sem, így kiálltam a teraszomra, ott sírtam. Farkasordító hideg volt kint, de én jószerével meg sem éreztem, nem is vettem fel semmilyen plusz ruhadarabot. Pirkadatig bőgtem, majd elnyomott az álom. Következő estig aludtam és még utána is irtózatosan pocsékul éreztem magam, így csak addig slisszoltam ki a szobámból, amíg szereztem magamnak valami élelmet. De étvágyam se sok volt, így megint csak visszafeküdtem aludni.
|
Név, becenév : Damnien Glimt
Nem: férfi
Kor: 34 év
Törzs: Waeris
Rang: Törzsfő
Megjelenés: Magas termet, halványkék, semmitmondó szemek és szürkés haj. Öltözködése törzsfőhöz képest egyszerű, köpenyét leszámítva. Oldalán mindig kard lóg, hátán csatabárd, és kerek fapajzs. Izmos, magas, tiszteletet parancsoló.
-Tisztában vagyok vele, hogy háromszor is próbálkoztál. Ugyanakkor megértelek. Számomra nem ok az, hogy bosszút akarsz állni-mondtam neki.
-Damnien Glimt-válaszoltam kčrdčsčre. Majd ő eldönti, hogy melyik néven szólít. Mikor meggyújtottam a tüzet, čs felč fordultam, egy tőrt dobott felém. Lehajoltam, és felvettem a földről. Kissé megemeltem, mint a poharat szokás, és hozzátettem:
-Ezt megtartom.
Meg akarta akadályozni, hogy kinyissam az ajtót, s a katona furcsán nézett rá. Nos, ez várható volt, de včgtčre is semmi fčlrečrthető nem volt, ugyanis mindketten ruhába voltunk.
Mikor megragadtam, čs húztam magam után ellenkezett. Az anyja szobája előtt megállva közelebb rántottam magamhoz, megjegyzésčre:
-Ide figyelj! A szellemek legyenek a tanúim, hogy megfogadtam:vigyázni fogok rátok.-mondandómat itt be is fejeztem, mert az ajtó kinyílt, s mindketten megláttuk a falfehér nőt. Dasyra azonnal odarohant. Nem črtettem. Vacsoránál még semmi baja nem volt…. Halkan váltottak pár szót majd lecsukta szemčt, čs ott hagyott minket. Közben a katona is magunkra hagyott, gondolom viszi a halálhírt. És a hěrt miszerint Dasyra és én az éjszaka közepén egy szobába voltunk…..?
A lány felkiálltott, és mčg én is éreztem a fájdalmát. Jóhogy nem sírta el magát. Mellé léptem és úgy néztem őt. Minden bizonnyal van valakije, akire támaszkodhat ilyenkor. Szerelme, vagy valami jó barátja aki lelki támaszként szolgál most neki. Nem én kellek majd.
-Még találkozunk-motyogtam magam elč alig hallhatóan a nagyapámtól tanult búcsú szövegét, amit Chaelnek is mondtam:-...egy jobb világban.
Azzal féltérdre ereszkedtem Dasyra mellé:
-Nyugodtan sírd ki magad. -óvatosan, majdhogynem remegve helyeztem kezem a hátára, némi nyugtatásnak szánva. Nem tudtam, hogy erre miként fog majd reagálni, talán ellök magától, talán hagyja. Mindenre fel voltam készülve. Azthiszem, első találkozásunk óta, ez volt a legelső gyengéd mozdulat amit felé tettem, és eléggé nagy a valószínűsége, hogy ezt a gesztust nem fogja viszonozni... |
Név: Aglaranna Enverit (Dasyra)
Nem: nő
Kor: 28 év
Törzs: Waeris
Rang: nincs
Megjelenés: Rendkívül gyenge lány, mind erőben, mind testfelépítésében. Vöröses, hullámos haja és világos szemei vannak. Általában hosszú kabátot és magasszárú csizmát visel. Mindig hord magánál tőrt, ha harcra kényszerül ezt használja.
Amikor a férfi válaszolt kijelentésemre, köpni, nyelni nem tudtam.
- Mi? Dehát háromszor próbáltalak meg megölni. - Úgy néztem rá, mint borjú az új kapura. Vajon tényleg ilyen szelektív a memóriája, vagy csak egyszerűen nem érdekli?
- Amúgy… hogy hívnak? - Nem, nem változott a véleményem, de úgy éreztem a nevének tudatával jobban tudok majd az idegein táncolni.
Védekezően felhúztam a térdeimet és átöleltem őket, miközben a fejemet kényelmesen rájuk támasztottam. Így figyeltem, hogy mit csinál a férfi. Egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem. Arra már rájöttem milyen erős, de azt még nem tudtam milyen gyors. Eközben elsétált a kályhához. Óvatosan benyúltam a csizmámba és előhúztam a másik fegyverem. Most nem figyel, megölhetném… de úgysem sikerülne. Tanácstalanul bámultam a hátát, miközben a tőrrel játszottam. Most mi legyen? Mit tegyek? Vívódásomnak az vetett véget, hogy visszafordult felém. Cselekednem kellett, és ezúttal baromira nem hiányzott, hogy megint az ágyába paszírozzon. Óvatosan feljebb emeltem a kést, az élével felém, és finoman meglódítva a lába elé dobtam.
- Ezt elfelejtetted elvenni… - morogtam gunyorosan. Nem mintha lett volna jelentősége. Kezdtem ráeszmélni, baromira nincs esélyem ellene. A dolog kellemetlenül érintett, de nem jutott eszembe semmi olyasmi, amivel ezt orvosolni tudtam volna. Talán az előbbi félelem miatt, de a továbbiakban letettem a merényletekről. Makacs voltam, de azért azt felismertem, ha valami felesleges volt. Legalábbis általában… Valaki esztelenül elkezdte kívülről verni az ajtót, bizonyítva ezzel, hogy nem tévedtem és a férfi tényleg bezárta. |
- Ne nyi… - Próbáltam volna megakasztani a cselekedetében, sikertelenül. Szinte nem is hallottam, mit mondott a katona, arcom pedig bíborvörös árnyalatot ölthetett. Éppen a férfi ágyában ücsörögtem, az éjszaka közepén… ki ne arra gondolt volna? Még szerencse, hogy nem kérdezett rá a katona, nem zavart-e meg valamit. Meg sem tudtam volna nyikkanni. Az egyetlen, ami vigasztalt, hogy mindkettőnkön volt ruha, bár nem olyan, amit megbeszéléseken használnak… nem a legjobb ruhámat vettem fel a várfalán való mászkáláshoz. Szorosan rám simult, talán egy kicsit túl szűk is volt, de legalább barna volt, nem pedig mondjuk fehér.
Kikászálódtam az ágyból, és mivel a férfi nagyon készülődött, abban reménykedtem, hátha sikerül csendben elslisszanom, miután ők elhagyták a szobát. Meglepetésemre azonban karon ragadott és magával rángatott.
- Eressz… - próbáltam szabadulni, eredménytelenül. Ő elindult, én meg választhattam, hogy megyek, vagy repülök utána. Az első volt a szimpatikusabb, bár sajnos nem igazán tudtam vele lépést tartani, így a másodikat is sikerült megvalósítanom félig. Amikor megérkeztünk anyám szobájához, ő hirtelen megállt, én pedig a hátának ütköztem.
- Lehet tényleg szeretők vagytok, ha így rohansz, hogy láthasd - mondtam epésen, miközben levegő után kapkodtam. Amikor a katona kinyitotta anyám szobájának az ajtaját, egy pillanatra meghűlt bennem a vér. Falfehér volt.
- Anya! - Téptem ki a karom a férfi kezéből, és odaszaladtam anyához. Megragadtam a kezét, ami iszonyatosan forró volt. Tudom, valami olyasmit kellett volna mondanom, “Jól vagy?, Hogy érzed magad?”, de most csak valami roppantul önző mondat jutott az eszembe.
- Nem hagyhatsz magamra! - Hangom borzalmasan elkeseredetten csengett, mire ő csak elmosolyodott.
- “Vigyázz magadra” - lecsukta a szemeit, én viszont nem adtam fel.
- Megígérem, hogy hallgatok rád és mindent úgy csinálok ahogy szeretnéd! Csak ne hagyj itt... - Egy pillanatra megakadtam. A keze már nem volt tűzforró, mint eddig. - Anya… ANYA!! -kiáltottam, miközben a fejemet az ágya szélének támasztottam. Ő is meghalt, legbelül teljesen üresnek éreztem magam. Erősen koncentráltam, hogy ne sírjam el magam a férfi és a katona szeme láttára. |
Név, becenév : Damnien Glimt
Nem: férfi
Kor: 34 év
Törzs: Waeris
Rang: Törzsfő
Megjelenés: Magas termet, halványkék, semmitmondó szemek és szürkés haj. Öltözködése törzsfőhöz képest egyszerű, köpenyét leszámítva. Oldalán mindig kard lóg, hátán csatabárd, és kerek fapajzs. Izmos, magas, tiszteletet parancsoló.
Dasyra nem is kicsit ijedt meg. Talán felfogta, hogy esélytelen velem szemben, vagy…. Vagy nem is tudom. Mikor elengedtem ijedten kezdett hátra menni, figyelemre mčltö sebessčggel. Hátát a falnak préselte. Megdörzsóltem a szemem, és beletúrtam kócos hajamba. Mikor a félelemtől mčg mindig remegő, mčgis magabiztos hangon megszólalt, felé fordultam:
-Eddig még semmilyen nyomós okot nem adtál rá.-mondtam halvány mosolyal arcomon. Aztán felálltam, és a kandallóhoz lépve, egy kis fát tettem a parázsra. Megpiszkáltam, s nemsokára már lángra is kapott a fa, ezzel kis világosságot teremtve a szobába. A lanyhoz fordultam, s kissé meglepve vettem čszre, hogy még nem lépett le. Éppen szóba akartam hozni, mikor valaki kopogott az ajtón. Kérdőn fordultam az ajtó felé. A túloldalon álló valaki fáradhatatlanul, mégis türelmčt elvesztve dörömbölt. -Jövök már!-azzal kinyitottam az ajtót. A fiatal katona majdnem a folytatta a kopogást a fejemen. Az ijedségtől sápadt arccal mutigatott az egyik irányba:
-”Mé-Médea úrnő!”-dadogta. Azonnal hátranéztem Dasyrára, akinek az arca olyasmi árnyalatot vett fel, mint a haja. A fiatal katona nyelt egy nagyot mikor meglátta a lányt. Szemeimet megforgatva fordultam vissza hozzá:
-Mi történt Médea úrnővel?-szuper, most majd még ezt is megmagyarázhatom. Hogy mit keresett a kis vörös a szobámban éjszaka.
-”Magas a láza, bizonytalan, hogy túléli a reggelt.”-hirtelen nem értettem miért épp hozzám jött ezzel a hírrel. Aztán beugrott, hogy minden bizonnyal azt hihette, még Chael van itt. Csalódnia kellett. Azonnal a ruháimhoz ugrottam és elkezdtem felhúzni a csizmámat. Egy vékonyka bőrszíjjal lazán hatrakötöttem a hajamat, és felvettem a frgyverkabátomat:
-Gyere te is!-ragadtam meg Dasyra karját és kihúztam a szobából:-Mutasd hol van!-mondtam a katonának majd elindultunk a szoba felé. |
Név: Aglaranna Enverit (Dasyra)
Nem: nő
Kor: 28 év
Törzs: Waeris
Rang: nincs
Megjelenés: Rendkívül gyenge lány, mind erőben, mind testfelépítésében. Vöröses, hullámos haja és világos szemei vannak. Általában hosszú kabátot és magasszárú csizmát visel. Mindig hord magánál tőrt, ha harcra kényszerül ezt használja.
Távozóban még éppen hallottam Glimt reakcióját neveletlenül elejtett megjegyzésemre. Arcom elégedett vigyor ült ki. Legalább valamivel fel tudtam mérgelni egy kicsit.
***
Amikor felemelkedett, az első gondolatom az volt, hogy úristen, életre kelt egy hulla. Aztán hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy ez mégsem lehetséges, mert még nem végeztem vele. Ennél egy csöppet kellemetlenebb dolog történ, mely szerint egyszerűen felébredt. Ám nem volt időm lereagálni, sőt egyáltalán bármit is csinálni, ugyanis játszi könnyedséggel átdobott maga fölött. Egy meglepett félhang hagyta el az ajkaimat. Ilyen erős lenne? A következő pillanatban pedig nyekkentem az ágyon.
A döbbenettől ernyedt ujjaim közül simán hagytam, hogy kiszedje a tőrt. Volt még egy a csizmám szárába, de nem jutott eszembe utána nyúlni. Nem is tudtam volna, az ágyra szorított. Nem okozott fájdalmat, viszont mozdulni sem tudtam. Egy pillanatra átfutott a fejemen, mennyi mindent tehetne velem. És nem a halál volt ezek közül a legszörnyűbb. Megkíséreltem kiszabadulni, de esélyem sem volt. Megijedtem, szemeim nagyra tágultak és gyorsabban vettem a levegőt.
- Eressz, el! - A hangom egy kicsit felszökött a rémülettől. Tettem még egy elkeseredett próbálkozást, a kiszabadulásra, de nem volt esélyem ellene. Végül elengedett, ám addigra már remegtem a félelemtől. Hátracsúsztam az ágy végébe és felpaszírozódtam a falra. Próbáltam annyira távol kerülni tőle, amennyire ez lehetséges volt. Éppen köztem és a biztonságot nyújtó ablak között ücsörgött az ágy szélén. Igyekeztem magam megnyugtatni, amit lassan sikerült is. Kérdésére már amennyire jelen pillanatban tőlem telt, higgadtan válaszoltam.
- Ölj meg, mint az apámat. - Hangom dühösen és enyhén sértődötten. csengett, bár még mindig remegett egy kicsit. Ezúttal azonban nem bántam, abban reménykedtem az előbbi heves reakciómat betudja a haláltól való félelemnek, s nem jön rá, igazából - jelen pillanatban - tőle sokkal jobban félek, mint a haláltól. |
Név, becenév : Damnien Glimt
Nem: férfi
Kor: 34 év
Törzs: Waeris
Rang: Törzsfő
Megjelenés: Magas termet, halványkék, semmitmondó szemek és szürkés haj. Öltözködése törzsfőhöz képest egyszerű, köpenyét leszámítva. Oldalán mindig kard lóg, hátán csatabárd, és kerek fapajzs. Izmos, magas, tiszteletet parancsoló.
Láttam a lányon, hogy amint megakadályozom az egyik merényletét, máris a következőn gondolkozik. Szavaimra szinte nem is reagált, és ez kifejezetten zavart, ugyanis-legalább most, hogy törzsfő vagyok vagy mi a fene-elvárnám az emberektől, hogy legalább végighallgassanak.
Hirtelen a csendes folyosón léptek hangja töltötte be, amit a leány észre sem vett. Bitosan a következő merényletén gondolkozott. Csupán akkor eszmélt fel, mikor megjelent az anyja. Hátrálni kezdett, majd elment egy csípős megjegyzés kíséretében:
-Te kis.....-sziszegtem alig hallhatóan utána fordulva. Majd inkább az anyjára figyeltem, aki azonnal nekem szegezte a kérdését.:-Nem, nem, dehogy is...-füllentettem. Nem akartam, hogy emiatt idegeskedjen:-Kissé heves a vérmérséklete, de remélhetőleg hamar elsimítjuk a nézetelrtéréseinket.-mondtam megnyugtatásképp. Még beszélgettünk egy kicsit, majd az étkező felé vettük az irányt, ahol már jópáran összegyűltek. Nekem természetesen az asztalfőre kellett ülnöm.
Állítólag kevés az étel, és közel már az éhezés időszaka, mégis annyi ételt tettek elém, amennyit talán négy nap alatt nem eszek. Nem is csoda, hogy a felét meg sem ettem. A vacsora nagy részében könyökömmel az asztalon támaszkodva, tenyeremmel megtámasztva a fejemet ültem, és hallgattam, hogy mennyi minden lényegtelen, és fölösleges témáról tudnak beszélni az emberek. Egyszer csak eltoltam a tányért magam elől és felálltam:
-Uraim, ha megbocsájtanak, most elvonulnék egy kis magányba. Holnap majd folytatjuk ezt az érdekes társalgást-mondtam egy műmosoly kíséretében, és mit sem törődve a többiek nemtetszésével a szobám felé vettem az irányt. A hatalmas helységben kandalló volt, egy nagy szőnyeg a kőpadlóra terítve, valamint egy medvebőr. És az ágy! Hirtelen attól féltem, hogy ha belefekszem, elveszek benne. A szobám ajtaját kulcsra zártam, csupán a biztonság kedvéért. Felesleges ruháimat egy székre helyezve bújtam a párnák és takarók közé, de nem tudtam elaludni, pedig most erre lett volna szükségem.
***
Talán mégis sikerült kissé elszenderednem. Arra kelltem, hogy valaki végigsimít a mellkasomon. Óvatosan pislogtam párat, és a sötétben csak a vörös hajzuhatagot láttam, valamint az ablakon át beszűrődő halvány tűz fényében és a holdfényben megcsillanó apró pengét, aogy a lány felemeli, és nagy levegőt vesz.
Mellkasom hirtelen megemelkedett, és azonnal felültem. Megragadtam a lányt, és hirtelen lendülettel repítettem át magamon. A kis vörös az ágyra érkezett. Azonnal felé hajoltam, és lefogtam. Kezéből gyorsan kivettem a tőrt, és a szoba másik felébe dobtam. Nagyot sóhajtva elengedtem a lányt, és leültem az ágy szélére:
-Mit kezdjek veled, te lány?-gondolkoztam hangosan. A tőr a látóteremben volt, s nem láttam, hogy lenne nála még fegyver. |
Név: Aglaranna Enverit (Dasyra)
Nem: nő
Kor: 28 év
Törzs: Waeris
Rang: nincs
Megjelenés: Rendkívül gyenge lány, mind erőben, mind testfelépítésében. Vöröses, hullámos haja és világos szemei vannak. Általában hosszú kabátot és magasszárú csizmát visel. Mindig hord magánál tőrt, ha harcra kényszerül ezt használja.
Figyelemelterelésem láthatólag jól sikerült, meglepettnek tűnt, én pedig tudtam cselekedni. Ez viszont még annyit sem ért mint az előző megmozdulásom. Lemondóan figyeltem a lefelé igyekvő pengét. Hát ez sem jött össze. Állapítottam meg. Válaszra nem számítottam, a kérdés csupán költői volt, amolyan, demonstrálom, hogy mennyire idegesítő tudok lenni, ám mégis csak érkezett. Megragadott és leszorította a karjaimat a testem mellé. Erre persze automatikusan szabadulni akartam, de ez esélytelen volt. Hallottam a hangján, avagy csak a tehetetlen dühöm miatt gondoltam, hogy szórakozik rajtam. Ez mondjuk jelen helyzetemben nem volt olyan meglepő.
Szövegelést csupán fél füllel hallgattam, szavakban ki sem lehet fejezni, mennyire nem érdekelt a mondanivalója. Én nem kívántam “új” útra lépni ezügyben.
Aztán hirtelen elengedett és hátrébb lépett. Meglepetten pislantottam egyet. Azért a kard használatát kizárta a lehetőségeim közül. Igazából felesleges volt a mozdulat, a kardhoz már eszem ágában sem volt hozzányúlni. Nem lettem volna vele amúgy sem elég gyors, illetve hatékony. A tőröm messzebb hevert, annak megszerzésével is fölösleges lett volna próbálkoznom. Ököllel próbálkozhattam volna esetleg, de arra max kiröhögött volna. Az egyetlen amivel esélyes lettem volna az a kemény fejem volt, de le kellett volna hajolnia ahhoz, hogy le tudjam fejelni. A mellkasáról meg visszapattantam volna… Most is nagyon jól jött volna Kerdamon segítsége, rá azonban jelen pllanatban nem számíthattam. Új terv után kellett hát néznem. Elmélkedésemet anyám megérkezte szakította félbe. Ha lehetséges, őt még jobban utáltam most, mint a férfit. Tettét határozottan árulásnak tartottam.
- Azt hiszem én most lelépek. - Hangomban gúny bujkált. - Hagyom az”ifjú” párt magukban érvényesülni. - Eddigre már kihátráltam abból a távolságból, ahonnan véleményem szerint a férfi még megragadhatott volna. Hátat fordítottam és fejemet magasra emelve sértődötten elsétáltam. A férfit válasz nélkül hagytam ott, nem voltam hajlandó nyilatkozni. Távolodva még hallottam anyám első kérdését: - “Mit csinált? Sok bajt okozott?” - Dühödten szorítottam ökölbe a kezem. Ezt még megbánja!
*** |
Éjfél tájban halk léptekkel osontam a kihalt folyosókon. Nem mentem messzire, úticélom majdnem a szobám mellett volt. A délután hátralévő részében és egész este a szobámba kuksoltam. Nem mintha bezárhatott volna bárki is. Magamat zártam be. Végig tervezgettem, jobbnál jobb ötleteket találva ki, majd vetve el. Olyan megoldásra volt szükségem, ahol nem kerülhet erőfölénybe. Ezt a megoldást készültem éppen kivitelezni. Pontosan tudtam, legalábbis véltem, hogy a mai találkánk után nem olyan elővigyázatlan, s az ajtaja előtt őr áll, avagy őrök állnak. Egészen pontosan kettőre tippeltem volna, de sosem lehet tudni. A törzsfő szobájától eggyel felsőbb emelet erkélyénél ácsorogtam a párkány közvetlen szomszédságában, lebámulva a semmibe. Hogyaza, nem lett kisebb a szakadék. Állapítottam meg lényegre törően. Nem mintha féltem volna. Kiskoromban számtalanszor másztam le ezen a párkányon, úgy ismertem, mint a tenyeremet. Amikor apa lett a törzsfő, s ideköltöztünk, gyakran másztam le hozzá itt. Egy futó mosolyra görbült a szám erre a régi, szép emlékre. Majd elmaszatoltam egy könnycseppet, hisz ez már többé nem az apám szobája. Az éjszaka pedig nem tartott örökké, nekem viszont fontos dolgom volt. Halkan másztam le a párkányon. A mozdulatok jól begyakorlottak voltak, bár egy kicsit elszoktam tőlük és meg is nőttem, mégis, testem pontosan tudta mit csinál. Ez volt az egyetlen sportnak nevezhető dolog, amit eddigi életemben valaha is műveltem. Nesztelenül másztam le, kiskoromban is mindig erre törekedtem, hogy ne ébresszem fel apát és mellette aludhassak. Annyi volt csupán a különbség, hogy ezúttal a szoba nem az apámé volt, s élesben ment a dolog. Alias egy esélyem volt. Apa szereltettett az ablakra egy apró kilincset, hogy ki tudjam nyitni kívülről, amikor túl hideg van ahhoz, hogy nyitva hagyja azt. Erről persze kettőnkön kívül senki sem tudott… ez a mi kis titkunk volt. Általában még napkelte előtt visszamásztam és a saját ágyamban aludtam délig.
Halk, s néma óvatossággal másztam be a szobába, magam után gondosan visszacsukva az ablakot, hogy a hirtelen légmozgás ne zavarja meg az alvót. Kintről azt hiszem katonák beszélgetését hallottam, bár könnyen lehetséges, csak két szolga kóválygott még a folyosókon éjnek évadján. Az ágyhoz lopakodtam. Az ablak palettáin beszűrődő fényben nagyjából kitudtam venni az új törzsfő arcát. Halkan előhúztam a tőröm, miközben elkövettem azt az apró hibát, hogy utat engedtem az emlékeimnek. Arra gondoltam, apával még mindig kényelmesen elférnénk itt… az utolsó pillanatban kaptam el a szemem sarából legördülni készülő könnycseppet. Dühösen megráztam a fejem, majd a férfi fölé hajoltam. Magamban káromkodtam, ugyanis mellkasát teljesen elfedte a takaró, így nem tudtam hova szúrjak. Szíven akartam szúrni. Nem a hihetetlen bosszúvágy miatt… egyszerűen biztosra akartam menni. Tudtam, sokkal erősebb nálam, és ha nem tudom megölni a szúrással egy percen belül, ő is könnyen kivégezhet engem. A másik indok pedig, amit még a magam számára s nehezen vallottam volna be, hogy nem bírtam volna végignézni a szenvedését. Az már túlságosan sok lett volna nekem a mai napra.
Óvatosan felhajtottam a takarót és finoman végigsimítottam a valami ingszerű anyaggal fedett mellkasán, az ismerős dobogást keresve. Elvégre minden élőnek dobog a szíve… s ha végzel a központtal, pusztul a többi is. Ráleltem a tökéletes helyre, és már emeltem is a tőrt, hogy apám gyilkosát szíven szúrva én legyek az új törzsfő. Nem akartam az lenni, rögvest lemondtam volna a posztról, egy férfi javára, aki feltételezhetőleg az élete végig hálás lenne nekem, a megszerzett posztért. Most azonban ennél fontosabb dolgom is volt. Meg kellett gyilkolnom az előttem fekvő ismeretlen férfit. Bosszút kellett állnom az apámért. |
Név, becenév : Damnien Glimt
Nem: férfi
Kor: 34 év
Törzs: Waeris
Rang: Törzsfő
Megjelenés: Magas termet, halványkék, semmitmondó szemek és szürkés haj. Öltözködése törzsfőhöz képest egyszerű, köpenyét leszámítva. Oldalán mindig kard lóg, hátán csatabárd, és kerek fapajzs. Izmos, magas, tiszteletet parancsoló.
Megöltem egy családfőt. Várom a bocsánatot ezért, mikor tisztában vagyok vele,hgy úgysem fogom megkapni. Chaelt túl sokan támogatták. Először az ő bizalmukat kell megszereznem. Aztán jóhírt kellteni. Végül csinálni valamit ezzel a szemtelen vörössel. A legbiztonságosabb az lnne, ha megölném. De mégis van benne valami, ami megfog, valami ami nem engedi, hogy könnyűszerrel átszúrjam a testét, mint az apjáét, nem engedi, hogy egyszerű és hirtelen mozdulattal gáncsoljam el, és törjemel valamilyét ahogyan azt is meggátolja, hogy megragadjam a torkánál fogva és a falhoz szorítva nézzem ahogy fulldoklik. [bocsesz, Trónok harca elvonás, mellesleg láttam ma egy döglött macskát ^^"]
Kérdésén felvontam egyik szemöldökömet, és kissé meglepődtem, ő pedig ezt kihasználva kirántotta csuklóját [<- rántott-csukló :"D] a szorításomból, és kihúzta újdonsült [<-sült :"D] kardomat a hüvelyéből. Azonnal rámtámadt, de elhajoltam támadása elől. A keresztvasnál megragadtam a pengét, és kicsavartam a kezéből a fegyvert. Ez is a földön landolt.
-Ha nagyon szeretnéd, szívesen megismertetlek ezzel a sündisznóval-fújtattam egyet gúnyosoan mosolyogva, miközben leszorítottam a karjait.
-Figyelj-sóhajtottam:-Megértem, hogy bosszút akarsz álni, és meg is értelek, mert a helyedben én is azonnal nekiugranék annak a gyilkosának, akit szerettem.-bár szerintem én sikerrel is járok...:-De lásd be, hogy ez nem megoldás.-mondtam mélyen a szemébe nézve.
Nem lenékképes megölni. Már pedig valami egyességfélére kell jutnunk, hogyha nem akarok minden egyes éjszakámon attól rettegni, hogy a leány aki nálam ezerszer jobban ismeri az erődítményt belopózik, és tőrt döf a szívembe.
-Tudd meg, hogy gyilkossággla nem lehet mindent megoldani. Több út is van, akkor miért járnád azokat, amiket már mások is jártak előtted?Mások nem látnak tovább az orruknál. Te is olyan akarsz lenni? Vagy be akarod bizonyítani, hogy érsz annyit, mint bármely tisztességes ember? Ha létezik még tisztesség, és teképes vagy rá-elengedtem és hátrébb léptem egyet. Lábamat szándékosan helyeztem a pengére, így nem támadhatott fegyverrel.
A mondatot hagytam a levegőben lógni.
Talán a legnhezebb dolgom mindközül az lesz, hogy megszelídítsem ezt a lányt. |
Név: Aglaranna Enverit (Dasyra)
Nem: nő
Kor: 28 év
Törzs: Waeris
Rang: nincs
Megjelenés: Rendkívül gyenge lány, mind erőben, mind testfelépítésében. Vöröses, hullámos haja és világos szemei vannak. Általában hosszú kabátot és magasszárú csizmát visel. Mindig hord magánál tőrt, ha harcra kényszerül ezt használja.
Így másodjára, ezúttal meggondolva, nem kellett volna üvöltenem. Nem is tudom mit gondoltam akkor. Na jó, tudom. Semmit. Nagyon becsületes, ellenben hihetetlenül meggondolatlan lépés volt tőlem, hogy figyelmeztettem merényletem alanyát, mielőtt támadtam volna. A férfi pedig nevetségesen egyszerűen fegyverezett le. Mégcsak meg sem erőltette magát. Dühödten figyeltem a lefelé eső kést, azon gondolkodva, hogyan is szerezhetném vissza. Igazából fel sem merült bennem, hogy akár ellenem is felhasználhatja a fegyvert, ahhoz le kellett volna hajolnia, annyi pedig még én sem vagyok szerencsétlen, hogy akkor ne tudjak kiszabadulni.
- Semmi közöd hozzá. - Ezt immár másodjára vágtam egy magas rangú szemébe. Biztos voltam benne, kérdés nélkül is pontosan tudja ki vagyok. Kettőnk közül ő volt az ismeretlen személy, de a világ összes kincséért sem kérdeztem volna meg a nevét. Körbenézve elégedetten tapasztaltam, senki sincs a közelünkben, aki segíthetne neki. Máris az újabb merényletet tervezgettem. Amikor észrevettem az oldalán lógó kardot, már kész is volt a tervem. Semmivel sem volt jobban átgondolt, mint az első, ellenben méltónak éreztem, ha az apámtól zsákmányolt karddal szúrom le. Most azonban előbb felemeltem a fejem, hogy azt hihesse, lenyugodtam. Fintorogva figyeltem az arcán lévő sebhelyeket.
- Mi az, lefejeltél egy sündisznót? - Ez volt az első, ami eszembe jutott a látványról. Meg sem vártam a válaszát, egy gyors mozdulattal, amire gondolom én, nem számított, kirántottam a csuklóm a szorításából, s villámgyorsan a kard felé nyúltam. Kirántottam a hüvelyéből, ám ezt a kardot nem harcra tervezték. Legalábbis nem nekem. Egy férfi gond nélkül képes lett volna forgatni ezt a pengét is, azonban számomra túl nehéz volt. A csapás, amely szúrás helyett inkább sujtás volt szánalmasan lassúra és gyengére sikeredett, így nem lepődtem meg, amikor a férfi másodjára is sikeresen lefegyverezett.
- Nem, egy sajnálom valóban nem lesz elég. Csak az életed. - Ezúttal én néztem az ő szemébe. Még úgy is, hogy kényelmetlenül ki kellett hozzá tekernem a nyakam, hisz sokkal magasabb volt nálam. |
[23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
