|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.14. 19:10 - |
Sofia Shiin ~ Anric
Zárt játék (egyelőre) |
[26-7] [6-1]
Miközben mellette térdeltem és az arcát simogattam éreztem, ahogy megfogja a kezem. Szerettem volna viszonozni, de mindenhol csupa vér volt és nem tudtam hol foghatnám meg. Ekkor hasított belém, nem csak most szerzett sebeket. Leemeltem az arcáról kezem és óvatosan feljebb húztam a karján azt a ruhának alig nevezhető anyagdarabot, ami fedte. Elhűlve bámultam a már félig beforrt sérüléseket.
- Istenem… - suttogtam, miközben végigsimítottam rajtuk. Már a gyűlésen is láttam őket és akkor sem nyújtottak szép látványt, de a valóságtól még úgy is messze távol álltak. - Anric ezek…? - Nem tudtam szóhoz jutni a bűntudattól s valami még annál is erősebb érzéstől. Eközben ráeszméltem, hogy most ő néz engem. Viszonoztam a pillantását, miközben érzéseit kutattam. Meglepődtem, nem teljesen azt láttam a tekintetében, amire számítottam. Hálás volt, de ennél valami többről is ékesen szólt a tekintete. Nem is tudom… úgy bámult rám, mintha belém látna, mintha most is éppen a gondolataimat és a legmélyebb titkaimat fürkészné. Avagy a szándékaimat. Vagy csak üzenni akart? Azt hiszem egy kicsit zavarba hozott. Még soha senkinél nem éreztem ezt. És végképp nem nézett így rám.
Igen. Pont azt a kérdést tette fel nekem elsőre, ami miatt már Ach is hosszú ideje nyúzott. Remek. Akkor előbb válaszolj nekem, aztán hazudj neki valamit. Nézett rám Ach várakozva. Miről beszélsz? Hiszen véletlenül találtuk meg. Akkor meg már természetes, hogy segítek rajta, nem? Hisz ezzel csak a vezéri státuszomat erősítem. Nem értettem mi baja. Nem volt véletlen. Direkt hoztalak ide, mert tudtam, nagyon mérges leszel rám, ha nem teszem. Szóval? Értetlenül fordítottam a fejem Achnológia felé. Te tudtad, hogy itt van? Bosszúsnak tűnt. Igen, de most nem ez a fontos. Még mindig nem válaszoltál. Fújt dühösen. Veszettül kerestem a megfelelő indokot, de nem találtam semmi olyat, ami Ach számára is értékelhető lett volna. Azt hiszem vonz benne valami.
Achnológia úgy nézett rám, mint aki nem nagyon tudja eldönteni, most akkor sírjon, vagy nevessen-e. Neked teljesen elment az eszed. Végül csupán a fejét csak a fejét csóválta lemondóan. És neki mit akarsz mondani? Bökött Anric felé. Mondani? Ugyan, annál jobb ötletem is van. Mosolyodtam el, majd lágyan odahajoltam Anrichoz és megcsókoltam. Nem is igazán megcsókoltam, csupán az ajkaimmal megérintettem az övéit. A puszihoz közelebb állt, de határozottan szájra ment. Nem akartam megijeszteni őt, azt akartam érezze, nem erőltetem, csupán az érzelmeimet mutattam ki. Csak rajta állt, hogy mit reagál erre... |
Név, becenév :Ancric
Nem: férfi
Kor: 17 év
Törzs: Waeris
Rang: Feláldozható
Megjelenés: Megnyerő kinézet, átlagos, talán kicsit vékony alkat és úrias viselkedés jellemzi. Öltözéke rangjához illeszkedő; egy koszos rabruha. Szeme kék ragyogású, álla kissé előreugró, ajka kifejező, orra egyenes. Mogyoróbarna haját látatlanban, hevenyészetten fonja.
A szívverésem halk harang volt a mellkasomban, a lélegzetem hangos volt, fájdalmas lassúságú, és a sebeim fájtak, ahogyan azelőtt elképzelni sem tudtam volna. A kín vadállat volt, amely újra és újra utól ért, és ami ellen nem szökhettem el, amely minden alkalommal, mikor a nyakamba lihegett, belém mélyesztette a karmait.
Ahogyan felemeltem a fejemet, láttam a felbojdulást a tömegben. Mintha néhányukat meglökték volna, vagy váratlanul undorodni kezdtek volna egymástól, szét-szétváltak. Egy nő lépett elő közülük sietve. Sötét ruhát viselt, olyannyira bőt, hogy nem lehetett megállapítani az alkatát. Az arcát eleinte nem tudtam kivenni, de valami más feltűnt, ami elárulta. Lába mellett, sosem távolodva el túlságosan, feketepárduc sétált. Sofia.
Alig jöttem rá a kilétére, alig kezdett foglalkoztatni, mit kereshet itt, Chorolban, valósággal rohanni kezdett. Nem tudtam követni az eseményeket. A Fael törzsfő hangja azonnal belehasított a csendbe. Hideg volt, parancsoló, meghatározhatatlanul riasztó. Elindult felénk. Nem teheti ezt. Mit akar? Nem kockáztathatja az életét. Ez nem lehet... Nekifeszültem a köteleimnek. A fájdalom már nem számított. Semmi nem volt a korbácsütésekhez mérten. Semmi nem volt ahhoz képest, mit tesznek Sofiával, ha nem készül fel, ha ellenszegül. Az ösztöneim tiltakoztak: a csuklómon végigfolyó vér, a bőrömet lehorzsoló kötelek látványa, érzete, ezt nem akarták tűrni. Mégis küzdöttem velük. Nem éreztem, hogy lett volna választásom.
A hátam mögül csattanás hallatszott. Oda akartam kapni a fejemet, de alig tudtam mozdulni a belém hasító hideg fájdalomtól. Összeszorítottam a fogaimat, és odanéztem. Nem tudtam a férfi nevét, aki megkorbácsolt, de azt láttam, hogy Sofia sértetlen, ő pedig vörös, vérző fottal az arcán néz a nővel farkasszemet. Azt hittem, ez volt a mennydörgés, amit villám követ majd, a törzsfő kárára, de nem így történt. A vihar éppen most csitult el.
Egy pillanat múlva Sofia mellém lépett, és térdre ereszkedett. Látszott, hogy igyekszik nem összemocskolni magát. Ez rá vallott, mégsem tudtam elhinni, hogy igaz. Csendesen megszólított engem, éreztem, hogy a keze finoman az enyémhez ér, miközben el próbálta vágni a köteleimet.
Nem szóltam semmit. Gondolatok cikáztak a fejemben, élükön azzal a riadalommal, mi minden történhetett volna. Velem, ha ő nem jött volna ide, és vele, ha... ha ő nem ő lenne. Ha az a korbács rajta csattan... Ha miattam sérült volna meg... Befejezetlen mondatok kísérték a bennem felsejlő érzéseket. Nem tudtam folytatni őket, bele sem akartam gondolni, mi lett volna, ha megtörténtek volna azok a rémképek, amiktől tartottam.
Kicsivel később már szabad voltam. Sofia még mindig előttem térdelt, segített leereszteni a karomat, fürkészte az arcom. Behunytam a szememet. Nem értettem semmit. Kérdezni akartam, de még kerestem az erőt, hogy megszólaljak, és a szavakat, amelyeket kimondhatok. Nem figyeltem azokra a dolgokra, amelyek körülöttünk történtek, még túlzottan a múlt hatása alatt voltam.
Percek múlva - vagy csak én hittem, hogy annyi idő telt el - a keze az arcomhoz ért. A bőre fehér volt, a vonásai nemesek, mint mindig. Mégis másnak éreztem valamiért. Már nem az a Sofia volt, aki lobbanékony, idegen, kiismerhetetlen, aki nem figyel rám, ha nem kényszerül rá. Most rám nézett, a keze a bőrömhöz ért, és a hangja nekem csengett.
Már senki nem volt ott, csak mi ketten. Ott kuporogtunk a főtéren, ahol másként nyüzsögnének az emberek.
Óvatosan megfogtam szabad kezét. Hogy tudja, amit én is: hogy valami van a sorsunkban, amiért mindig megtaláljuk egymást. Az nem véletlen, hogy ha a Nethri síkságon vagyok, az ő arcát felismerem, hogy ha Chorolba kerülök, ő van itt újra, hogy segítsen. Hiába nem megyünk túl messze, nem keressük egymást: csak megtaláljuk. Vigyázva megkerestem a tekintetét.
- Miért segítesz nekem? Hiszen... mióta nem vagyok ott, törzsfő lettél. Ha visszatérnék, ha akár csak megtudnák, hogy élek, talán... - A torkomon akadt a szó. - Bocsáss meg, nem akartalak rögtön kérdőre vonni. |
Név: Sofia Shiin
Nem: nő
Kor: 26 év
Törzs: Fael
Rang: Törzsfő
Megjelenés:Erős, parancsoló kisugárzás jellemzi. Hosszú és bő fekete ruhát visel. Finom vonású arca értelmet sugároz. Szemei ezüstösen kékek, olyanok, akár egy drágakő. Haja hosszú, sötétbarna, enyhén ezüstös fényű. Bal oldalán feltekerve hosszú ostora lóg, amelyen apró hegyes tüskék sorakoznak.
Határozott céllal távoztam az Aarus területről és vettem az utam a Waeris törzshelyei felé. Nos próbaszerencse alapon úgy döntöttem az új törzsfő felkutatását Chorolban kezdem, mert az lejjebb is van, ráadásul talán néhány pletykát is sikerül elcsípnem. Ahhoz pedig azért komoly ok kellett, hogy felmásszak Hollóvárba. Nem gondoltam, hogy örömmel fogadnának ott.
Legszívesebben szarvasháton sétáltam volna be a városba, de -engedve a józan észnek- végülis mégis Aztor nélkül indultam neki az utcák népes forgatagának.
Jártam már párszor Chorolban -szigorúan inkognitóban- amire nem volt szükség, senki sem kérdezte honnan jöttem, vagy mit akarok. A főtér felé sétáltam, az árusok mindig is nagyon beszédesek voltak és nem kételkedtem, abban, hogy a híreket mindig elsőnek kapják meg.
Valami elmondhatatlan rossz érzés bujkált bennem, mert mintha kicsit többen lettek volna a főtéren, mint eddigi látogatásaim alkalmával. Én a helyedben sietnék... Achnológia hangja riasztott fel a gondolataimból. Miért? Kérdeztem, amikor csattanást hallottam, és vele szinte egyszerre egy ordítást. Meggyorsítottam a lépteimet, félrelökve pár embert siettem a tér nyitott és emberektől mentes része felé. Amint már láttam, mit néznek az emberek, akkor sem éreztem magam jobban. Sőt egy pillanatra hányingerem támadt a látványtól. Még nem voltam hallótávolságon belül, szóval fölösleges lett volna üvöltenem bár ezer örömmel megtettem volna. Anric a tér közepén térdelt, megkötözve, akár valami rossz kutya, vagy ló. Még Ach felől is enyhe részvétet éreztem a fiú iránt. Amikor elcsattant a második ütés és kénytelen voltam végignézni Anric reakcióját, szinte lefagytam, úgy bámultam őt. Tudtam, hogy szenved, Achon keresztül még reménytelen félelmét is éreztem, ez pedig sok volt nekem. Mennyivel egyszerűbb volt, csak úgy gondolni rá, mint egy fiatal hisztis kölyökre, aki idegesítően fontoskodó. Mennyivel egyszerűbb volt rávetítenem az anyja iránti gyűlöletemet. Mennyivel egyszerűbb volt nem foglalkoznom vele, abba a biztos tudatba ringatva magam, hogy a Waeris kegyetlen valóságát egy napig sem élheti túl… a gyűlés alkalmával azonban kénytelen voltam magamban lerombolni, az eddig róla felépített, sziklaszilárdnak hitt elképzelésemet. Sofia! Achnológia hangja figyelmeztetően csengett. Felkaptam a fejem. Láttam, ahogy az ostoros ember mellett álló férfi biccent neki és tudtam, nincs több időm gondolkozni. Nagy és gyors léptekkel, sietve indultam feléjük. Ahogy felemelte a férfi az ostorát, készülve arra, hogy újra megüsse vele Anricot, hangomra fájdalmas nyugalmat és hidegséget kényszerítettem. |
- Abbahagyni! - Hangom nyugodtan és parancsolóan hangzott, hiába nem éreztem belül egyiket sem. A férfi azonban nem törődött velem és tovább folytatta a mozdulatsort. Szinte nem is gondolkozva kaptam elő a saját ostorom és térítettem el Anrictól az ostort, vissza a férfi felé. Végig akartam rajta vágni, csakhogy ő is érezze, milyen is az. Ám ez nem következett be, ugyanis Ach még időben megállította a kezem és visszapattintotta hozzám az ostort. Most kivételesen ő gondolkozott gyakorlatias nyugalommal. Fölösleges lett volna bántanom azt az embert, hisz nem ő találta ki, hogy Anricot megostorozzák. Ő csak a közvetítő volt. Ennek ellenére mégis komor elégedettséget éreztem, amikor az eltérített ostora az ő képén csattant, vörös csíkot hagyva. Nem lehetett igazán fájdalmas, de azért kellemes se. Egynek azonban örülhetett, hogy nem az én ostorom találta el. Akkor elbúcsúzhatott volna a szeme világától. Nem törődtem zavart és értetlenkedő pillantásával. Odaléptem Anrichoz és óvatosan mellé térdeltem.
- Anric… mindjárt leszedlek innen. - Leküzdöttem a hányingerem a vér látványától és szagától, majd előhúztam az övemen lévő rövid tőrt és elkezdtem elvágni a vastag kötelet, ami a csuklóját az oszlophoz szorította. Miközben ezzel foglalatoskodtam hallottam az ostoros férfi szavait, aki valami olyasmivel fenyegetőzött, hogy ha nem megyek el onnan, én kapom a következőt. Ezekszerint nem jött rá, hogy én vagyok a Fael törzsfő. Nem is foglalkoztam vele, tudtam, nincs félnivalóm, Achnológia ugyanis soha nem hagyta volna még azt sem, hogy csupán felém lendítse, az, hogy kárt is tegyen bennem, teljesen elképzelhetetlen volt. Ennek ellenére ő próbálkozott, láttam az árnyékán, de amikor meglendítette, egyszercsak elesett. Achnológia elrántotta őt, elkapva az ostor másik végét. Végre sikerült elvágnom a kötelet és igyekeztem megtartani Anric mindkét karját, mert biztosra vettem, nagy fájdalmat jelentene neki, ha hagynám egyszerűen a teste mellé hullani őket. Óvatosan leeresztettem őket mellé, majd felálltam. Hátranéztem Achra, akire kénytelen voltam rászólni, hogy eleressze az ostoros férfit, mert eddig a földre nyomva tartotta, a fogait pedig a nyakától nem messze csattogtatta, jelezve neki, hogy egyetlen rossz mozdulat és befejezheti a földi pályafutását.
- Kérlek távozzatok, nincs itt semmi látnivaló. - Szavaimat a körülöttünk állóknak címeztem, akik talán az én kérésemre, bár inkább Achnológia harcias vicsorgására elkezdtek eloldalogni. végigfuttattam a távozókon a szemem és észre vettem azt az embert, aki intett az ostorral hadonászó férfinek. Úgy rémlett láttam az ünnepségen is, ám akkor nem keltette fel az érdeklődésem, most azonban alaposan és kicsit lenézően végigmértem. Aztán Anric elé léptem és féltérdre ereszkedtem majdnem előtte. Odahajoltam hozzá, miközben finoman végigsimítottam az arcán. Nagyon megviseltnek tűnt, mondjuk ezt meg tudtam érteni.
- Sssh… mostmár minden rendben lesz Anric. - Suttogtam neki, eközben pedig az arcát cirógattam. Legszívesebben megöleltem volna, hogy tudja, mellette állok, de így sérülten ez nem lett volna jó ötlet. |
Név, becenév :Ancric
Nem: férfi
Kor: 17 év
Törzs: Waeris
Rang: Feláldozható
Megjelenés: Megnyerő kinézet, átlagos, talán kicsit vékony alkat és úrias viselkedés jellemzi. Öltözéke rangjához illeszkedő; egy koszos rabruha. Szeme kék ragyogású, álla kissé előreugró, ajka kifejező, orra egyenes. Mogyoróbarna haját látatlanban, hevenyészetten fonja.
Felordítottam. Nem a gyönyörűségtől. Könnyek szöktek a szemembe, és ennek sem a meghatottság volt az oka. Pedig épp csak az első ütés csattant el. Sziszegve szívtam be a levegőt és mozdulatlanná dermedtem a fájdalomtól. Próbáltam elfojtani a könnyeim, de ezzel a légzésem lett rendezetlenné és szánalmasan sebessé. Még négy. Végig kell csinálnom. Éreztem, ahogyan sebes hátamon lassan, forrón végigcsurog a vér. A súlyom az alacsony oszlophoz kötözött kezemre nehezedett, ahogy már a térdelés is nehezemre esett. Látszott a lehelletem minden keserves levegővételnél.
Tudtam, hogy pillantások szegeződnek rám. Találgatják, mit követtem el, hogy ki vagyok, azaz leginkább, hogy ki voltam, mielőtt ide kerültem. Nem akartam, hogy választ kapjanak. Nem, mert én sem kaptam a saját kérdéseimre.
Szinte láttam magamat az ő szemükön keresztül: egy idegen fiú, szinte még kölyök, és ott térdel, üvölt, szenved. Mégsem érezhetnek sajnálatot, az a valaki nem hiába került ide. Saját lélegzete libben el előtte, amint ott kuporog a tér közepén, és alakjára rávetük a kora reggeli, narancsos fény. Táncol a véren, ami átszivárog a szakadt rabruhán, és megvilágítja az idegen vonásokat, és azokat a szégyellt könnycseppeket.
Lehajtottam a fejem, és felkarommal megtöröltem az arcom.
Minél tovább kellett várnom, annál irtózatosabb volt a félelem a következő ütéstől. Keshvud engedni akarta, hogy levegőhöz jussak, de ezzel is csak kínzott. Nem bírtam hátrafordulni, de így minden pillanatban a belém hasító fájdalmat vártam. A fogaimat összeszorítottam, a testem és az elmém feszes volt. Nem tudtam, lehet-e még fokozni azt a rettegő, ideges várakozást, amit éreztem.
De még ilyen hosszú várakozás után sem voltam készen a következő csapásra. Olyannyira összerándultam, hogy bal térdem végighúztam a kövön, felsértve ezzel a bőrt, s láttam a csuklómon lassan lecsurgó vért, annak jelét, hogy túlzottan megrántottam. Már nem éreztem annak fájdalmát, mert ami a hátamon végigkúszott a csontomig, az a hideg, fémes nyilallás, megbénította az elmémet. Tudtam, hogy irtózatosan hideg van, én mégis úgy éreztem, valamiféle irtózatos tűz mardos. Fenyögtem, majd a hangom kissé felszökött, és sírós zihálássá vált egy pillanatra.
Rögtön visszafordítottam mindezt. Nem láthatnak engem így. A Fael törzsfő fia vagyok... a volt Fael törzsfőé. Összeszorult a torkom. Még három. Egyszer vége lesz. Egyszer ennek is vége lesz, csak idő kell. Végigcsinálom. Nincs választásom. Kifújtam a levegőt.
Rávettem magam, hogy felnézzek, rá a tömegre, aki engem figyel.
Ennyire veszélyes hát fontosnak lenni. Ennyire veszélyes hát dacolni egy magasabb rangúval.
Ennyire veszélyes hát a szabadság iránti vágy. |
Sofia Shiin ~ Anric
Zárt játék (egyelőre) |
[26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
