|
Témaindító hozzászólás
[27-8] [7-1]
Név, becenév : Ornella Vespera
Nem: nő
Kor: 18 év
Törzs: Fael
Rang: Harcos
Megjelenés:Vékony és kecses, elegáns megjelenésű lány. Fekete haja és szemei erős kontrasztott alkotnak elefántcsont fehér bőrével. Fekete, bélelt ruhát visel, alig valamivel boka fölé érő csizmával. Hátán hatalmas kaszát hord amelyet kiválóan forgat.
- Jaj, bocsi! - Kaptam a szám elé a kezem, legalábbis szerettem volna. Csakhát úgy elég nehéz ez a mutatvány, ha közben valaki hátának dől az ember. - Legalább olyan rosszul hazudsz mint én… - forgattam a szemeimet.
Idegesnek tűnt, s minden apró zajforrás helyzetét alaposan kielemezte. Mondjuk nem csodálkoztam, én se rajongtam volna egy Waeris területéért, pláne ha ott még ismernek is, ráadásul nem is a legjobb a hírem. Avagy csatároztam már ott.
- Hát igen, én sem. Amúgy Anricnak hívják. - Tettem még hozzá. Hátha a következő alkalommal amikor találkozik vele megszállja valami kedves szellem és jófej lesz vele. Mondjuk ez nem egyszerű. Nagyjából öt percig ácsorogtam Anric közelében és ez alatt kétszer éreztem alig elfojtható vágyat, hogy bántalmazzam. Annyira idegesített az a gyerek. Muhaha, gyerek, mert fiatalabb nálam. Vigyorogtam magamban. Hallottam, hogy vannak olyan emberek -az élükön persze én is szerepelek- akik sosem változnak meg. Na Anric is pont ilyen volt. Mondjuk eléggé meg volt nyúzva, szóval ha bemutatom az öklömnek közvetlen közelről, nem fog rajta túlságosan meglátszani. Ezzel indokoltam meg a tényt, hogy nem húztam be neki. Ennek ellenére baromira idegesített enyhén fennhéjázó viselkedése és úrias modora. Nagyon is. Apropó, szellem!
- Mintha bájosan megkerülted volna a válaszadást az Átkozottas kérdésre. - Emlékeztettem.
A kérdésétől, amely inkább tűnt értetlenkedésnek, valahogy olyan furcsán kezdtem érezni magam.
- Az anyámat győzted le akkor. Fel sem tűnik a hasonlóság? - Kérdeztem viccelődve. - Azért örülök, hogy jobbnak ítélted, mint a másik kettőt. - Mosolyogtam. - A medált meg nyugodtan megtarthatod… - remegett meg a hangom
|
Név: Alexander D. Hill
Nem: férfi
Kor: 21 év
Törzs: Waeris
Rang: Harcos (elviekben)
Megjelenés: Átlagos alkatú, magas megfelelően izmos. Szomorú halványkék szemek, hosszú lilás haj, sápadt bőr jellemzi. Melegen öltözködik, oldalán kard lóg, hátán íj rejtőzik. Főként az utóbbit használja. Folyamatos közömbösség jellemzi, arca egy arisztokratához méltó. Egy mély heg lapul vállán.
Miután a Theward erdő bravúrosan kibabrált velem, nem nagyon volt kedvem tovább beszélgetni. Ám Ornella rákérdezett, jól érzem - e magam, amire kénytelen voltam válaszolni.
- Alexander, és pompásan vagyok - hazudtam. Valójában vacakul éreztem magam, bár ehhez csak kis részben járult hozzá a bozót. Annál nagyobb pofont is kaptam aznap... Próbáltam figyelni, nehogy meglepjen minket egy kósza Fael, miközben egyre előrébb jutottunk az erdőben. Állatok neszeztek körülöttünk, az egyik bokorból egy szarvas szökellt, de ő a másik irányba indult. Az egész erdő mintha élettől, és mágiától lüktelett volna, ami nyugtalanított. Bár a jelek szerint Ornella kedvelte a helyet. Mondjuk nem csoda. Ő itt nőtt fel.
A Fael törzsfő fiáról folytatott beszélgetésünk nem ért véget továbbra sem, úgy tűnt, uti társamat valamiért felcsigázta a téma.
- Ebben az esetben... nem szívesen lennék a helyében... - közöltem, és belegondoltam, milyen szörnyű lehet az embernek, ha állatként kezelik, távol az otthonától, egy idegen törzs tagjai. Ha én lennék a törzsfő - ez egyébként egy felér egy világvége - visszaszámlálással - de ha mégis, eltörölném ezt a szégyenletes ragot. Nem hinném, hogy az az egy - két szerencsétlen sokat dob a haderőnkön. Aztán emlékeztettem magamat, hogy rohadtul nem értek a politikához, így bajos lenne beleavatkoznom.
A következő kérdésére viszont már kezdtem aggódni, hogy esetleg a kelleténél nagyobb sebet kapott, és már hallucinálni kezdett, vagy ilyesmi.
- Öhm... osztódni? - talán ha meglátta volna zavart arckifejezésem, ott helyben kap halálos röhögőgörcsöt... Majd a következő szavai hallatán hirtelen az az érzésem támadt, a nyakamban függő medál kezd nehéz lenni, nagyon nagyon nehéz.
- A - anyukád? - ez a kérdés elég idótán hangozhatott, beismerem. Nem értek én az ilyen helyzetekhez, ezért való nekem sokkal inkább a magány. Sok magány. Ezután kezdett valami értelmet nyerni a história, de továbbra is úgy éreztem magam, mint akit az imént jelöltek a "Világ - marhája" díjra. Bár Ornella nem hallatszott túlságosan bosszúsnak, ámde annál inkább tájékozatlanabbnak, legalábbis a távolság témát illetően.
- Akkor megvárjuk míg lelőnek. Úgy majd teljesen biztosak lehetünk abban, hogy közel járunk - motyogtam, hogy némiképpen leplezzem a zavaromat. Újabb egyhangú, csendes percek következtek, őszintén szólva nem is igazán éreztem szükségét a kommunikációnak. A lány a hátamhoz simult, így jelenlétét illetően nem lehettek kétségeim. Végül mégis én törtem meg a körénk fagyott csöndet.
- Fáj még az oldalad? - kérdeztem közönbösnek tűnő hangon. Pedig nagyonis érdekelt a válasza, amelyet azonban fejvesztés terhe mellett sem árultam volna el neki. |
Név, becenév : Ornella Vespera
Nem: nő
Kor: 18 év
Törzs: Fael
Rang: Harcos
Megjelenés:Vékony és kecses, elegáns megjelenésű lány. Fekete haja és szemei erős kontrasztott alkotnak elefántcsont fehér bőrével. Fekete, bélelt ruhát visel, alig valamivel boka fölé érő csizmával. Hátán hatalmas kaszát hord amelyet kiválóan forgat.
Szerettem a Theward-erdőt. A fák kellemes csöndjét és nyugalmát, lágy illatát, egyszóval erdőt körülölelő szinte misztikus kisugárzást. Bár gondolom Alex nem vettem észre, hogy időnként finoman állítottam a lovon, mert pont ide akartam kilyukadni. Ez amolyan szent hely féle volt, ahova a törzs tagjai is csak ritkán és szigorúan szarvasháton merészkedtek be. Itt volt a legkevesebb esélye, hogy észre vesznek minket és kérdőre vonnak. Na azt szerettem volna a legkevésbé. Amúgy is rühelltem magyarázkodni, az előttem ülő Waeris harcosra pedig szinte lehetetlen lett volna hihető mesét kitalálni. Bár az erdő határozottan nem rajongott a betolakodókért.
Valami meleg folyadék csapódott arcomra. Értetlenül nyúltam oda, hogy letöröljem és megnézzem még is mi az. Határozottan vér volt. Visszanéztem és észrevettem egy az útra bőven kinyúló ágat.
- Úristen, Alex jól vagy? - Hangom az akartnál több aggodalmat tartalmazott, miközben előreemeltem a kezem, hogy tudja, mit kérdezek.
- Már vagy egy éve nem az. Nem ismerem a pontos részleteket, de most nálatok feláldozható. - Sajnos ennél többet én sem tudtam, pedig most már kezdte bökni a dolog a csőrömet, szerettem a nagy balhékat, azt meg utáltam, ha kihagytak belőle, szóval felkészültem rá, utána nézek én, mi is történt a sráccal egészen pontosan.
Csöndben hallgattam a beszámolóját, ami rémesen ismerősen csengett. Na persze én más verzióban hallottam. Nagyon másban. Elkezdtem hangosan röhögni. - És mond csak, kitől tanultál meg osztódni? - Az általam hallott történetben négyen voltak a gaz Waeris harcosok. Legalább, bár időnként hatan… a szám tehát változott, attól függően mekkora volt a mesélő egója. Alig bírtam visszafojtani a röhögést.
Nem kellett megnéznem, hogy tudjam miről beszél. A medál ugyanis az anyámé volt.
- Azt eltudom képzelni. A Fael nők nagy többsége nem rajong azért ha egy férfi győzi le őket. Az anyám meg különösen nem rajongott érte. - Akkor sem azért volt mérges, mert elvesztette azt az amúgy elég értékes nyakláncot, hanem mert legyőzték. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy Alex volt az. Azt hiszem éreztem némi tiszteletet az előttem ülő férfi iránt. Elvégre az anyám nagyon jó harcos volt.
Nem válaszoltam a gúnyolódására, nem volt mit mondanom.
- Hát… azt nehéz megmondani. - még nekem is nehezemre esett tájékozódni ebben az erdőben, általában Nemeára szoktam támaszkodni az ilyen ügyekben.
|
Név: Alexander D. Hill
Nem: férfi
Kor: 21 év
Törzs: Waeris
Rang: Harcos (elviekben)
Megjelenés: Átlagos alkatú, magas megfelelően izmos. Szomorú halványkék szemek, hosszú lilás haj, sápadt bőr jellemzi. Melegen öltözködik, oldalán kard lóg, hátán íj rejtőzik. Főként az utóbbit használja. Folyamatos közömbösség jellemzi, arca egy arisztokratához méltó. Egy mély heg lapul vállán.
Fák, fák, fák... Nyáron, mikor az egész zöld, el sem tudom képzelni, hogyan állapítja itt meg az ember, merre van az előre. Megint csak levéltelen növények következtek, amit eme falánk ló hiába is próbált lelegelni. Egy tüskebokor kapta telibe az arcomat, mert nem voltam szimpi neki. A szememhez kaptam, ami szerencsére még a helyén volt, de a visszahúzott tenyeremen vér látszott. Pompás. Tehát már lelapult hajjal, összeszabdalt arccal úgy nézhettem ki, mintha egy sündisznóval folytatott harcban alulmaradtam volna. Ornella szorosan a hátamhoz simult, ettől szinte zavarba jöttem, de reméltem, ez nem látszik meg rajtam.
- A fia... Az a gyerek ott volt az ünnepen nem? De nem nézett ki nemesnek... - elmélkedtem hangosan. Majd Ornella rákérdezett, mi történt azután, ami egy olyan rész volt, mire nem vagyok igazán büszke. - Legyőztem az első kettőt, akinek nem tetszett a jelenlétem, majd a kelleténél talán kicsit gyorsabb léptekkel távoztam. A harmadik, akit utánam küldtek, profibb volt, tőle szereztem ezt. Nem örült neki. - Meghuzigáltam a nyakamban függő aranyláncot, melyről a rubin lógott. Szuvenírnek jó, de emlékeztetett is valamire. Akkor utoljára menekültem. Lassan, felszegett fejjel, de menekültem. Ám ez volt az egyetlen értékem az íjamon, és az életemen kívül.
A mellettünk lépdelő szarvas nem tűnt sértettnek, amiért gazdája helyette velem utazott. Inkább úgy tűnt, örült, hogy mentesült a plusz teher alól.
- Ezt megbeszéltük - sóhajtottam fel.
- Lehet, hogy rossz lovas vagyok, de valahogy csak eltalálok oda, ahová. Vagy, Waeris hegyek közt lyukadunk ki - közöltem. - Egyébként meg aki belém kapaszkodik csak ne gúnyológjon! - tettem hozzá tőlem megszokott, gúnyos hangnemben.
Egy darabig csendben lovagoltunk, csak a hátasok patái alatt ropogott az aljnövényzet.
- Milyen messze vagyunk? Nem szeretnék beugrani egy kis délutáni teára a Faelbe... Mondjuk gyanítom, ha meglátnának, nem épp a teáskancsó akadna a kezükbe... - tűnődtem. Megengedtem magamnak egy pillantást az ég felé, ahol szürkés fellegek gyülekeztek. Ha hazafelé egy hóvihart is kapok a nyakamba, az lesz napom méltó megkoronázása. |
Név, becenév : Ornella Vespera
Nem: nő
Kor: 18 év
Törzs: Fael
Rang: Harcos
Megjelenés:Vékony és kecses, elegáns megjelenésű lány. Fekete haja és szemei erős kontrasztott alkotnak elefántcsont fehér bőrével. Fekete, bélelt ruhát visel, alig valamivel boka fölé érő csizmával. Hátán hatalmas kaszát hord amelyet kiválóan forgat.
Nem mondhatnám, hogy túlságosan élveztem volna a hazafelé vezető utat. A problémák ugyanis ott kezdődtek, hogy nem éreztem a lábamat. A változatosság kedvéért, már az egyiket sem. Azon gondolkoztam ez vajon a lovaglásnak nevezett zötyögés miatt lehet-e, vagy tényleg súlyosabb az a sérülés, mint ahogy azt eddig gondoltam. A lényegen ez azonban nem változtatott, erősen kapaszkodtam Alexbe, szorosan a hátához simulva, nehogy leessek.
- Hát igen. Neki ilyen kék fétise volt. Utálta a kéket Ennek ellenére a fia állandóan azt hordta… - jutott eszembe Anric. Aki most ugyebár feláldozható a Waerisben, lovagom törzsében. Mert úgy döntöttem mostantól kezdve így fogom hívni. Olyan lovag, mint az az Čroc csákó. Bár lehet , hogy az mágus volt. Vagy átkozott. Vagy tudja a franc. Reméltem meg oszt velem ezt-azt Anrickal kapcsolatban. Mondjuk, hogy hogy lehet még életben. Meséje felcsigázta az érdeklődésem, nem bírtam a kíváncsiságommal. - És mi történt azután? -
- Már is jobban hangzik. Nem igaz, Nemea? - Húztam ki magam. És pillantottam a szarvasomra, aki királyul elvolt nélkülem. Nem mintha olyan veszettül nehéz lettem volna, de azért úgy tűnt nem igényel a hátára. Kénytelen voltam megállapítani, csak akkor veszettül féltékeny, ha csemegét osztogatok.
Alex megjegyzésére kihajoltam mögötte.
- Azt, micsoda felfedezés. - Vigyorogtam fel rá félig féloldalasan, bizonyos, vagy inkább teljes mértékben rajta lógva. - Már azt hittem az Aarusba vagyunk… - mondtam gúnyosan. |
Név: Alexander D. Hill
Nem: férfi
Kor: 21 év
Törzs: Waeris
Rang: Harcos (elviekben)
Megjelenés: Átlagos alkatú, magas megfelelően izmos. Szomorú halványkék szemek, hosszú lilás haj, sápadt bőr jellemzi. Melegen öltözködik, oldalán kard lóg, hátán íj rejtőzik. Főként az utóbbit használja. Folyamatos közömbösség jellemzi, arca egy arisztokratához méltó. Egy mély heg lapul vállán.
Őszintén? Nem érdekelt, más mit gondol a távozásunkról, csak az, ha gondolataikat esetleg legközelebb szóbeli formába is öntik. Egyébként nem terveztem senkinek magyarázkodni, miért távoztam egy Fael nővel. Ornella kérdésére csak akkor válaszoltam, mikor elhagytuk az ünnepség helyszínén, a ló pedig döcögve vágtába ugrott. Nem mondanám magam nagy lovasnak, szóval beértem azzal, hogy nem repültem a havas sárba ami az úton, és az mellett várta mutatványom.
- Hogy mit derítettem ki? A régi Fael törzsfő szerint előnytelen számára a kék ruházat, és nem kedveli, ha törzsebéli férfinak aligha nevezhető lények leselkednek az ablakából, valamint azt, milyen hangosan üvölt akkor, mikor egy Waeris harcost fedez fel egy fának támaszkodva - feleltem halvány mosollyal. - Egyikre sem emlékszem vissza szívesen, ami azt illeti.
Ha volt is a törzsének titkolnivalója, azt nem én fedeztem fel. Nem érdekelt a politika, meg úgy nagyjából semmi. Napjaim nagy részét az egyhangú unalom emésztette fel.
Panaszaira csak szemforgatás volt a válaszom, de azt nem láthatta, mert mögöttem ült.
- Jó. Akkor legközelebb, mikor leszúrnak, te ülsz elől, és a szarvasodon megyünk - törődtem bele, azt már csak gondolatban téve hozzá, hogy mikor legközelebb leszúrják, vajmi kevés esélyt látok rá, éppen én érkezzel a hős megmentő képében. Vagy egyáltalán a közelben legyek.
A ló ütemesen vágtázott, én meg kezdtem megszoni a tempót, ami az összes hajamat az arcomba lökte, így percenként el kellett onnan söpörnöm, ha látni is akartam valamit. Talán igaza volt múltkor annak a srácnak, tűnődtem, aki azt mondta, a hajviseltetem nem túl férfias. Talán. De nála még mindig szebb vagyok.
Majd lassan elfogyott a puszta, és a végtelen tér helyét égbe törő, vékonyka fatörzsek vették át. A nyeszlett növények mindenfelé nőttek, nem tartva tiszteletben sem az utat, sem minket. A ló kénytelen volt ügetésre lassítani. Később valódi faóriások is kerültek utunkba, melyet még mindig csodálkozva néztem, pedig láttam már őket néhányszor. A törzsem területén kevés növény van, és még kevesebb ebből az élő.
- Ez már Fael terület - kommentáltam feleslegesen. Mostmár csak azt kellett elérnem, hogy senki ne vegyen észre, mert akkor egy csapat nő foglya leszek, amíg a Waeris körbe nem röhög, mielőtt kiszabadítana, vagy én halok meg szégyenemben. Egyik sem tűnt hízelgőnek. Szóval jobb inkább vigyázni. |
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
