FrissítésSúgó

Shadows	2016.05.07. 17:55 -
	Damnien Glimt ~ Dasyra Zárt játék

[23-4] [3-1]

Shadows

Előzmény | 2016.05.07. 22:14 - #3

Név, becenév : Damnien Glimt Nem: férfi Kor: 34 év Törzs: Waeris Rang: Törzsfő Megjelenés: Magas termet, halványkék, semmitmondó szemek és szürkés haj. Öltözködése törzsfőhöz képest egyszerű, köpenyét leszámítva. Oldalán mindig kard lóg, hátán csatabárd, és kerek fapajzs. Izmos, magas, tiszteletet parancsoló.  Az öreg körbevezetett a várban, bemutatott mindenkinek akit ismernem kell, majd megmutatta a szobámat is. Ekkor elbúcsúzott tőlem, s azt mondta, ha szükségem lesz rá keressem a déli toronyban, vagy a vár hatalmas könyvtárában. Ezek után egy katona keresett fel. Azt mondta, az étkezőben várnak páran, hogy vacsorázzunk és megbeszéljünk pár dolgot. Meg azt is mondta, hogy Chael halála után találkozott a lányával. Megmondtam neki, hogy körülbelül egy óra múlva ott leszek. Először is egyénileg akarom felfedezni a várat. A hatalmas folyosók üresek voltak, csupán helyenként jött szembe egy-egy katona. Minddel biccentettünk egymásnak. Aztán mikor ismét magamra maradtam, befordultam az egyik sarkon és beleütköztem egy lányba. Aglaranna Enverit. Chael lánya. Azonnal elordította magát “Teee!”. Előkapta tőrét és nekem rontott. Mindkét csuklóját megragadtam. Senki nem volt a közelben. Sem egy járőröző katona, sem egy ártatlan cseléd. Ha így tervelte ki, gratulálok neki! -Hé, hé! Nyugalom! -csitítgattam, majd kicsavartam a kezéből a tőrt. Halk koppanással érkezett a szőnyeggel lefedett kő padlóra. Ráléptem az élére. A leány talán azt hitte, hogy felveszem, és én ölöm meg őt. Ehelyett mélyen néztem a szemébe, s arrébb rúgtam az apró fegyvert. -Te vagy Aglaranna Enverit, ugye? Dasyra, Chael lánya. -kérdeztem, nyugodt és mély hangomon. Még nem tudtam, hogy mit fogok mondani neki. -Azt hiszem egy sajnálom nem lesz elég. -sóhajtottam, továbbra is a szemébe nézve, fogva a csuklóját, de vigyázva rá, hogy ne rúgjon olyan helyekre… ahová nem kéne.

Shadows

Előzmény | 2016.05.07. 18:10 - #2

Név: Aglaranna Enverit (Dasyra) Nem: nő Kor: 28 év Törzs: Waeris Rang: nincs Megjelenés: Rendkívül gyenge lány, mind erőben, mind testfelépítésében. Vöröses, hullámos haja és világos szemei vannak. Általában hosszú kabátot és magasszárú csizmát visel. Mindig hord magánál tőrt, ha harcra kényszerül ezt használja.  A ma reggelem is ugyanúgy telt, mint az összes többi. Legalább délig aludtam, majd miután felkeltem torzonborzan, hálóingben kivonultam “házunk”, azaz a törzsfői vár amolyan társalkodó termébe. Talán nem mióta az eszemet tudtam, de nagyon régóta éltünk már itt. Az előző lakhelyünket apa kb akkor adhatta el, amikor ő lett a törzsfő. Nagyon büszke volt magára és úgy gondolta arra a kis “viskóra” többet már nem lesz szükségünk. Még mindig tisztán emlékszem arra a széles mosolyra, amit oly’ ritkán használt, azzal érkezett haza. Akkoriban még azt sem tudtam mi lehet az a törzsfő, de örültem, mert apa boldog volt. Mindenki örült, legalábbis jókedvűnek mutatta magát, anyát leszámítva. Ő el akarta rontani apa örömét az akadékoskodásával. Nagyon mérges voltam rá, ők pedig össze is vesztek egy kicsit. Anya meggondolatlannak és felelőtlennek nevezte apát, aki mérges volt, mert úgy gondolta anya nem bízik benne. Mire én megnyugtattam, hogy én legalább bízok benne. Aznap már a második hatalmas mosolyt kaptam tőle, azon szavakkal együtt, hogy tudja, rám mindig számíthat. Most pedig ott álltam a főtéren, tehetetlenül figyelve, ahogy apámat megfosztják a címétől. Egy gazdag családból származó fiatal lány szólt, hogy jöjjek és nézzem meg, ahogy Chael móresre tanít egy fiatal senkit, egy méltatlankodó katonát. Lesétáltam hát Hollóvár főterére, de csupán a széléig jutottam. Ott gyökerezett földbe a lábam. Nem apa győzött. Hanem a másik férfi. Talán már láttam egyszer, esetleg kétszer, de nem lehetett fontos személy, csupán egy nevenincs katona. Szavait nem hallhattam, ahhoz túl messze voltam, mégis ösztönösen éreztem, éppen apám sorsáról készül dönteni. Elindultam feléjük készen rá, hogy kihívjam a férfit, büszkévé téve ezzel az apámat, és majd’ halálra ítélni ezzel saját magamat, amikor apa rátámadt az elforduló férfira. Bizonyította ezzel azt, ő még koránt sincs legyőzve, csupán megpihent egy fél pillanatig. Azt ezt követő másodpercekre azonban egyáltalán nem voltam felkészülve. Apát leszúrta a másik férfi. Kezemet szorosan a számra szorítva igyekeztem elfojtani a belőlem kikívánkozó velőtrázó sikolyt. Egy olyan ember elkeseredésével néztem a jelenetet, aki, talán épp a családi kötelék miatt tudja, hozzátartozójának már nincs esélye, a halál feketesége el fogja nyelni. Örökre és végérvényesen. Apám elvérzett és meghalt. Az ismeretlen örökre megfosztott tőle. Az egyetlen embertől, akit igazán szerettem. Az egyetlentől, akire valaha is hajlandó voltam hallgatni. Az egyetlentől, aki valaha is megértett. Az apám meghalt. Ha pedig ez nem lett volna még elég nagy csapás, ezekután anyámhoz lépett és átölelte őt. Az anyám, akit mostmár nem tekintettem annak, hagyta ezt, és nem lökte el magától a férfit. Döbbenten figyeltem őket, szinte üres fejjel. Gondolataim cikáztak, de ez csupán pár szót jelentett. Mi? Miért? Hogyan? Értetlenül álltam a történtek előtt. Csak azt éreztem, a könnyeim kikívánkoztak. Nem maradhattam tovább, amúgy sem volt már miért. Futva indultam kifelé a főtérről. Jópár embernek nekimentem, persze feldönteni egyiküket sem tudtam. Éreztem, valaki utánam nyúlt, s futólag megkísérelte megragadni a karom, miközben a “Glimt” nevet kiáltotta. Egy pillanatra, ahogy valósággal kitéptem a karom a kezéből hátra fordultam, végigmérve őt. Egy katona volt ő is, talán apám gyilkosának a barátja. Biztos voltam benne, el akar kapni, így már menekültem. A főtérről, a katonák elől, az érzéseim elől. Nem érdekelt a tüdőmbe maró émelyítő fájdalom, amelyet a futás okozott. Csak miután kiértem a városból törtek fel a könnyeim, ha tudtam volna akkor logikusan gondolkozni, biztosan büszke lettem volna magamra, hogy eddig kibírtam. Egészen addig rohantam, amíg bele nem futottam egy feketeruhás nőbe. Döbbenten pislogtam rá, valahonnan ismerős volt az arca. Amikor megkérdezte miért sírok, egyszerűen a szemébe vágtam, semmi köze hozzá. - “Meghalt az apád, igaz?” - Hangja halk volt és nyugtató. Valószínűleg ő felismerhetett engem. - “Ha szükséged van rá, a törzsem örömmel befogad.” - Ekkor döbbentem csak rá, kivel is nézek szembe. A Fael törzsfővel személyesen. - Kö...köszönöm. Megfontolom. - Hirtelenjében nem jutott eszembe semmi sértő, avagy alkalomhoz illő, felsőbbséges megnyilvánulás. - “Bízz magadban, és ne hagyd, hogy eltántorítsanak!” - Biccentettem, és bár nem teljesen értettem a tanácsát, visszaindultam felkészülve arra, hogy szembenézzek a sorsommal, amit a szellemek nekem szántak. Azért sem fogok elmenekülni. Megölöm! Nem hagytam, hogy bármi is eltántorítson a szándékomtól, amit őszintén szólva még nem tudtam, hogyan tudnék kivitelezni. Szomorúságom és fájdalmam átfordult dühbe és bosszúvágyba, márcsak szent célom lebegett a szemem előtt. Amikor beértem a törzsfői lakrészbe és befordultam egy sarkon, kishíján nekiütköztem apám kivégzőjének. Nem gondolkoztam, csupán cselekedtem. - Teeee!!!!!!!!!! - Üvöltöttem, majd a tőrömet előrántva már ugrottam is neki, azzal a határozott céllal, hogy most én őt megölöm.

Shadows

Előzmény | 2016.05.07. 17:55 - #1

Damnien Glimt ~ Dasyra Zárt játék

[23-4] [3-1]